Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Botlik Richárd: Kinek a Mohácsa, avagy ki a „filológusabb”? Viszontválasz a „Nekünk mégis Mohács kell…” c. tanulmánykötet szerkesztőinek (Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett)

A „Nekünk mégis Mohács kell…” c. tanulmánykötet szerkesztőinek a 2016. december 15-én megjelent recenziómra adott válaszból három dolog derült ki: (1) a recenzens dilettáns történész. Ha ez igaz, ebből akkor sem következik, hogy a szerkesztett kötet jelzett hibái nem állnak fenn, hiszen a recenzió teljes, 20 oldalas változatában felsorolt gondolatok zömére továbbra sem érkezett válasz a – személyeskedéseket leszámítva – 6 oldalas szerkesztői szövegben. (2) A kötet három szerkesztője – önmagát a történész szakmával azonosítva – alapelveket fogalmazott meg a recenzens számára, amiket ő megsértett. Talán egyértelmű, hogy a kötet és szerzői, szerkesztői nem azonosak a történész szakmával és annak elveivel. (3) A szerkesztői válasz némi önellentmondásba csúszott: a kötet szerkesztői nem dilettánsok, ellenben az általuk annak tartott recenzens számos filológiai megjegyzését, tanácsát, sőt munkáját, szövegfordítását hivatkozták és átvették kötetükbe! Sapienti sat. 


Ugyanakkor még mindig nem tisztázott, hogy hol van a kérdéses Sárffy-jelentés latin szövegvariánsában az „egészen pontosan felismertük” II. Lajost rész? Hol olvasható az, hogy II. Lajos király ajkán találtak volna az agnoszkálók egy arany érme nagyságú sebet? A válaszadók állítása szerint a „filológia szerencsére egzakt tudomány”, de a tanulmánykötetben közölt Sárffy-jelentésnek „Pray verziója és a varsói kézirat szövege [csak] nagyjából 90%-ban [!] azonos. A maradék 10% kedvéért felesleges lett volna Bartoniek szép és veretes fordítását mellőzni.” Azt hiszem, ez utóbbi két mondat tökéletes jellemzést ad a témát érintő legfontosabb forrás „hiánypótló, szakértői” közléséről: pontosan a különbséget adó 10%, a Sárffy-jelentés legérzékenyebb része maradt ki! A válaszadók tehát elismerték, hogy a varsói kézirattal szemben csak nagyjából 90%-ban azonos szöveget közöltek. Recenzióm éppen erre mutatott rá, mint a kötet legfőbb gyengeségére. Ugyanis ezek azok a 10%-nyi eltérések, amelyek a II. Lajos királyként azonosított férfi holttestén található sérülés mennyiségét és minőségét jellemzik! Ha a filológia egzakt tudomány, akkor a 90% biztosan nem egyenlő 100%-kal. De a válaszadók szerint megnyugtató ez a helyzet, mivel szerintük „az érdeklődő olvasó […] megtalálja a javított latin szöveget más kiadványban.”! Továbbá az általuk hivatkozott latin szövegvariáns (Kasza Péter, Holttest a patakban = Magyar Könyvszemle, 2015, 409–411.) szintén a későbbi, tehát a Pray verziót közli, ami ismét felveti, hogy egy iratot (ha már szerepel a kézirattári jelzet) a legkorábbi, legromlatlanabb ismert változatban kell közölni.


E filológiai problémánál maradva, a recenzióra adott válaszban felmerült például Szapolyai János szeptember 11-én kelt levele, amelyet én nem ismerek. Csak sejtem, hogy a válasz írói itt a frissen koronázott király november 11-én, Székesfehérvárott kelt levelére gondolhattak. Érdekes lenne, ha Szapolyai vajda szeptember 11-én írt volna levelet a lengyel kancellárnak a királykoronázó városból! A tanulmánykötet egyik szerkesztője, Szebelédi Zsolt a Magyar Könyvszemlében megjelent cikkében (Szebelédi Zsolt, Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. A Sárffy-jelentés értelmezésének nehézségei filológus szemmel = Magyar Könyvszemle, 2015, 413-424.) jelezte, hogy Botlik Richárd „több ponton félreértelmezte a latin szöveget.” Ugyanakkor Szebelédi a tanulmánya végén magyarra fordított levelet láthatóan nem annak eredetijében olvasta, mivel a londoni British Library-ben őrzött irat (British Library. Cotton Manuscripts. Vespasianus F I. f 5.) eltér a fordításától. Mivel tanulmányában nem is hivatkozza a levél eredeti jelzetét, nyilván itt újból egy „szakszerű” kiadásnak lehetünk tanúi, amikor valaki Simonyi Ernő vegyész, fényképész (nem kisebbítve Simonyi érdemeit hangsúlyoztam, hogy nem történész vagy filológus) 1859-ben kiadott, néhány helyen pontatlan gyűjtéséből fordít egy okiratot. Szebelédi ugyanitt hivatkozik egy másik, nem kevésbé fontos angliai forrásra, amely II. Lajos megtalálásáról és temetéséről értekezik – 4 nappal a Sárffy-jelentés után, 1526. október 23-án (ami arra enged következtetni, hogy az idő rövidsége miatt nem a Sárffy-jelentésből tájékozódtak az angolok, tehát már Sárffyék előtt megtörtént a megtalálás és a temetés). Az angol irat kapcsán Szebelédi – Bárány Attila készülő félben levő kéziratára hivatkozva – kijelentette tanulmányában, hogy „a csonkán maradt szöveg véleményem szerint elképzelhető, hogy nem a temetésről, hanem csupán a test a városba való beviteléről szól.” A recenzens itt újra bizonyságot szerezett arról, hogy a filológus nem az eredeti levelet olvasta (The National Archives. Public Record Office. State Papers I. 39 p. 249.), mivel nincs is csonkán maradt szöveg. Közös munkánk során, amikor Farkas Gábor Farkas meghívott a „Nekünk mégis Mohács kell…” tanulmánykötet szerzői közé, jeleztem Bárány Attilának, hogy a kérdéses angol nyelvű levél átírása aggályos. Bárány Attila elfogadta észrevételemet, és kettőnk neve alatt – immár az eredeti tartalomhoz hűen – lefordítottuk a levelet, amely szerepel is a kötet függelékében. A készülő félben levő kötet függelékében szereplő források fordításánál, az egyik, Szebelédi Zsolt által fordított irat esetén ő megfontolta javaslatomat, és változtatott a latin szöveg magyar változatán. Úgy tűnik, ekkor a recenzens még mindkét esetben tudott latinul, angolul olvasni és fordítani, de pár hónap alatt sokat felejtett!


Végül Farkas Gábor Farkasnak személyesen javasoltam még jóval a kötet kiadása előtt, hogy fontolják meg a szerkesztők, hogy valóban ebben a formában akarják-e újból közölni a Sárffy-jelentés magyar fordítását? Miután a javaslatot elvetették, elváltak útjaink.


A recenzens továbbra sem érti, hogy „dilettantizmusának” bizonyítási kísérlete mennyiben menti fel a kötetét. Zárásként a recenzens is említene egy univerzálisan elfogadott történészi és filológiai elvet: ad fontes! Forrást bárki olvashat félre, hiszen senki nem tévedhetetlen, de az ismert eredeti források szándékos mellőzése már más kérdés! Személyesen pedig sajnálom, hogy szakmai kritikai észrevételeimet nem kezelték pusztán annak, amik: szakmai kritikai észrevételek.

 

 

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület