Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Eukleidész és Bolyai, avagy Szatlóczki Gábor Vár a várban (Szeged, 2016.)

 

A szerző nem kisebb célt fogalmaz meg bevezetőjében, mint, hogy „[…] hogy 1526 és 1568 között  a várakkal kapcsolatos összes fogalmat és tisztséget egybegyűjtve, és a kor emberét a leveleiken keresztül megszólaltatva, lényegében általuk mondassam el, hogy tulajdonképpen mit is értettek a vár, a kastély vagy a palánk alatt, illetve kik voltak a parancsnokok, azok milyen tisztségeket viseltek, ki-kinek volt alárendelve, és egyáltalán pontosan mit is jelentett az elnevezésük.”. (7. o.) Emellett historiográfiai felvezetőjében még egy nem kevésbé súlyos állítást tesz: „A várszervezeti kutatások történetéből is jól látszik, hogy a szakirodalomban mai napig tapasztalható terminológiai káosz elsősorban a téma önálló és széles alapokon nyugvó feldolgozásának hiányára vezethető vissza. A szorosan vett témára vonatkozó ismereteink az évtizedek alatt fokozatosan apró lépésekben bővültek Takáts Sándor, Ember Győző, Fügedi Erik, Engel Pál, Koppány Tibor, Feld István, Sugár István és Kenyeres István munkáságának köszönhetően.” (16. o.) A recenzens olvasatában ez azt is jelenti – a kötet néha halványan céloz is rá –, hogy az eddigi szakirodalom a kora újkori magyar várral és szervezetével kapcsolatban – részeredményei ellenére is – alapvetően nem megfelelő fogalmakat – vagy nem megfelelően – használt, és így az ezekre épített elméletek sem állnak meg azon teljességükben. Talán ebből fakad, hogy a szerző viszonylag kevés szakirodalmat idéz, azt is csak főként részkérdésekben.


A monográfia a fenti súlyos állítások mellett hatékonyan érvel, ugyanakkor terjedelmileg – a téma fontosságát mérlegelve – kicsit rövidnek tűnik, külalakja pedig talán túl puritán (borítója a témának megfelelően bátran lehetett volna figyelem felhívóbb). A szerző stílusa egyszerű, hovatovább lakonikus, ugyanakkor minden szava fontos, szinte lehetetlen tömöríteni vagy éppen kivonatolni. Ez azonban itt kifejezetten előnyös, különösen, mert írásainak egy része ismeretterjesztő formában – a nagyközönséget megcélozva – is megjelent a missiles.blog.hu, óriási látogatottságnak örvendő honlapon is.


A szerző alapmódszere az utólagosan ítélkező, retrospektív szemlélet mellőzése és helyette a korabeli viszonyok modellezésének igénye. Mint fogalmaz, „Véleményem szerint az eddigi értelmezések legnagyobb hibájául a modern fogalmak és jelentéstartalmak használata róható fel. Vagyis a helytelenül alkalmazott, hibásan fordított és mesterségesen alkotott elnevezések lényegében elfedték a szavak valódi jelentését.” (19. o.)


Így viszont a szerző érdekes helyzetbe kerül: vissza kell térnie a forráshoz, és újra, vagy inkább vissza kell értelmeznie a legalapvetőbb kifejezéseket is, meg kell fejtenie, hogy azok a kortársak számára mit jelentettek. Ezek után e kifejezéseket fogja használni – azaz ugyanazokat, mint a szakirodalom is, csak éppen más, az eredeti jelentéstartalommal –, hogy felépítse a várak és tisztviselői karuk rendszerét.  Mivel számos ilyen van, így csak egy, a kötetben központi helyet kapó tisztség jelentésrekonstrukcióját emelném ki: „A prefektusság kezdetben azonban nem jelentett teljes főhatalmat a vár és tartománya felett. Az első instrukciókban az olvasható, hogy az egy személy által viselt porkolábi és udvarbírói poszt összefoglaló, avagy megkülönböztető megnevezésére használták. A latin nyelvű kinevezési iratokban leggyakrabban a ’castellanus et provisor seu praefectus’ formula szerepelt. Mint a fentebbi példáinkból is látszik, ekkor még nem vált önálló tisztségé, hanem elsősorban elöljárói értelemben használták. Később, az 1560-as évek közepére a hétköznapi levelezésekben és az instrukciókban is tovább egyszerűsödött az elnevezés. A királyi váraknál az 50-es évek végén előbb a castellanus, majd a provisor is eltűnt a címzésekből és csak a praefectus és capitaneus maradt meg. Hasonló folyamat játszódott le a magánvárak esetében is, hiszen Kanizsán is csak az előbbi elnevezést használták az 1550-es évek második felétől.” (105–106. o.)


A recenzens éppen a szerző „forrásmegszólaltató” módszerét használva a kötet tömör és lényeglátó összefoglalója alapján rekonstruálja Szatlóczki legfontosabb következtetéseit. Annál is inkább lehetséges ez, mivel a zárszó a kötet struktúrájának sorrendjében, azt kicsiben tükrözve sommázza a kötet fő következtetéseit. Első alapállítása, hogy létezett egy kettősség a várak tekintetében: „Alapvetően tehát kétféle erősségtípus terjedt el a Magyar Királyságban. Az egyik a tartományok védelmére és központjául épült váraké, amelyek méretüknél és védelmi képességeiknél fogva lehettek várak és kastélyok is. A másik pedig a mezei hadak számára épült megerősített táborhelyek, amelyek épülhettek önmagukban, de akár egy vár vagy város kiegészítő részeként is. […] Hasonló utat járt be a magyar erősség (fortalicium) kifejezés is, amit kezdetben, és általánosságban minden várra használtak, de a 15. században már leggyakrabban a mezei hadak számára épült palánkokat értették alatta. A kettős jelentéstartalom ez esetben is megmaradt, vagyis párhuzamosan a kastély vagy vár szinonimájaként is említhették, de főként a 16. században már elsősorban a várakat és kastélyokat övező erősséget, avagy a külső várként funkcionáló palánkot értették alatta. […] a palánkok esetében is tovább élt a fentebbi párhuzamosság, vagyis a mezei had számára palánk módra épült erősség egészét, valamint pusztán csak a vár és kastély falának építési módját is jelenthette. […] Az egyes vártípusok elnevezésére és funkcióbeli elkülönítésére írott szabályok nem léteztek, annak alapjául a szokásjogok és a hagyományok szolgáltak. Ugyan létezhettek általános ismérvek is, ám elsősorban az adott személy szubjektív értékítéletén múlt, hogy az adott erősséget várként, kastélyként, klastromként vagy palánkként nevezte meg.” (186–188. o.)


Ezt a fenti kettősséget tükrözi a szervezeti felépítés párhuzamossága is: „A két fő vártípus között a funkción kívül a szervezeti felépítés jelentette az alapvető különbséget. Így a várnépi, katonai és birtokigazgatási szervezettel csak az e célra készült várak és kastélyok rendelkeztek. […] A vár az úgynevezett várnépeknek adott helyet, akik katonai és gazdasági funkciót láttak el. […] Az alájuk tartozó fegyveres őrséget a kapunállók és vezetőik, a viceporkolábok, valamint a nemes familiárisok alkották. A vár és tartománya gazdasági irányítását pedig az udvarbíró látta el, míg a palánkba elhelyezett mezei hadak parancsnoka a kinevezett hadnagy volt. Amennyiben több mezei hadat is oda rendeltek, akkor a teljes sereg parancsnokát, megkülönböztetve a neki alárendelt egyes gyalogos és lovas kontingensek hadnagyaitól, alkalmanként főhadnagynak vagy a 16. század végétől egyre gyakrabban főkapitánynak nevezték. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a mezei haddal is rendelkező várainkban egy fizikailag jól elkülönített kettős szervezeti struktúra alakult ki. Egyrészt a várban és tartományában szolgáltak a várnépek, akik felett a porkoláb-udvarbíró, majd a prefektus rendelkezett. Másrészt a palánkokban szállásolták el a mezei hadakat. Utóbbiak elsődleges feladata pedig nem a vár és tartománya, hanem az egész vidék védelme volt a különböző ellenséges betörésektől. Ennek okán a palánk csak a lakhelyük volt, vagy ahogyan a korban nevezték, a szállásuk. A Kanizsán vagy annak várában lévő hadnagyság pedig nem várkapitányságot jelentett, hanem a nádori had dél-dunántúli kontingensének földrajzi lokalizációját. A ma például Kanizsának tekintet „erődítmény” gyakorlatilag vár a várban volt, két eltérő katonai szervezettel (vár népe és mezei had) és parancsnokkal (prefektus és hadnagy), akik mind a fizetésükben, mind a szolgálatukban, feladataikban, katonai hierarchiájukban és jogviszonyukban teljesen elkülönültek.” (188–189. o.)


E kettőség gyakran okozott zavart, aminek oka, hogy „Míg ugyanis az egyes tisztségek általában a vár és tartománya igényeihez és lehetőségeihez igazodtak, tehát nem alakult ki az országban vagy akárcsak egy régióban általános várigazgatási forma, addig maguk a jogkörök több évszázadon át állandóak voltak. Ennek megfelelően több eltérő gyakorlat is elterjedt a külön vagy éppen az együttesen viselt tisztségek tekintetében. Leggyakrabban a porkoláb és udvarbíró tisztét bírta azonos személy, a nagyobb várak esetében egyenrangú porkolábtárssal, aminek elsőként a prefektus elnevezés, majd a tényleges tisztség kialakulása lett a következménye. Ezek kezdetben olyan tiszttartók voltak, akik egy személyben bírtak porkolábi és udvarbírói jogkörökkel. Ennek megfelelően korabeli leveleinkben a castellanus et provisor elnevezés volt a leggyakoribb, de összefoglalóan a praefectust is használták, amely ekkor még csak összefoglaló jelzőnek tekinthető, a szó elöljárói értelmében.” (190. o.)


A szerző kitér az egyes tisztségek fő és vice változataira is, és e kifejezéseket is újraértelmezi vagy inkább helyreállítja az eredeti értelmezési keretet. „A prefektusság sajátos, egyedi formája volt, az egy-egy várhoz közvetlenül nem kötődő ’főprefektusok’ tiszte, akik több vár és tartomány legfőbb tiszttartói feladatát látták el. […]. Mindezekből jól látszik, hogy a várszervezet igazgatásában maguk a tisztségek elnevezései és azok alkalmazása, bármennyire is kaotikusnak tűnnek, a tényleges hatalmat jelentő mögöttes jogkörök tekintetében meglehetősen szilárdnak és állandónak bizonyultak. A vár alacsonyabb rangú tisztjei voltak az úgynevezett vicék, másként a viceporkoláb és a viceudvarbíró. Feladataikat és jogaikat tekintve nem a porkolábok vagy prefektusok általános helyettesei voltak, inkább bizonyos területen a maguk helyett kiállított tisztségviselők. Éppen ezért a viceporkolábot nem tekinthetjük a vár katonai parancsnokhelyettesének, hanem csak a várnépi gyalogság, azaz a kapunállók vezetőjének, tehát egy-egy kapuőrség élén a porkolábok helyettesítőjének. A viceudvarbíró ehhez hasonlóan az udvarbíró, vagy az e jogköröket gyakorló prefektus gazdasági ügyekben segédkező alárendelt tisztjeként tevékenykedett. Az alá-fölérendeltségi viszonyok váranként egyedi jellegéből adódóan, leginkább a feladatok és a fizetségek mélyreható vizsgálata után lehet csak eldönteni, hogy a viceudvarbíróként említett személy ténylegesen csak egy udvarbíró vicéje volt, vagy például a tényleges prefektusok alatt megmaradó, jóval nagyobb presztízsű és fizetségű önálló udvarbíró. A vice szó értelmének ez a fajta fogalombeli keveredése ugyan ritkán, de nemcsak a viceudvarbíróknál, hanem a porkolábtársaknál is előfordult. (190–191. o.)


A szerző ezután tárgyalja a várnépi szervezet alsóbb szintjeit: „A kapunállók alapvetően a nappali őrszolgálatot látták el, míg a virrasztók, akik szintén a tartománybeli jobbágyok soraiból verbuválódtak, a vár éjszakai őrségét adták. A főnépek közé számítottak a tartomány gazdaságának adminisztrációjáért felelő számtartók és ellenőrök, […] A familiáris lovagok a várak fegyveres szolgálóinak némileg elkülönülő csoportját alkották. […] alapvetően a birtokos szűkebb nemesi udvarához tartoztak, így közvetlenül a birtokos vagy az őt megtestesítő prefektus alárendeltségében szolgáltak. A familiárisok, azaz a birtokos tágabb értelemben vett családjához, házához számított szolgálók és népek közé azonban nem csak a nemes lovagok, hanem minden olyan személy is beleszámított, aki a várnak valamilyen formában szolgált. Ennél fogva familiáris is csak az lehetett, aki az úr házának közvetlenül szolgált, függetlenül attól, hogy jobbágy vagy nemes volt az illető. Aki pedig a váron kívül, például a tartományban élt és szolgált, az nem tartozott közéjük. […] A várnépi szolgálóknak alapvetően két csoportja létezett, a közvetlenül a várban élő és ott katonáskodó vagy dolgozó szolgáké (familiárisok, ház népe), illetve a tartomány jobbágyai között élő, de a várnak végzett, általában adott munkakörért cserében szabados jogállással rendelkezőké. […] Az udvarbírói jogkörrel rendelkező tiszttartó fősége alatt álló tartomány közigazgatási, gazdasági és igazságszolgáltatási rendszere háromszintű volt. Elsőben mindenekfelett a vár állott, amelyhez az egyes falvak csoportjai által – mérettől függően akár egyenként is – alkotott ispánságok csatlakoztak, azon belül pedig az úgynevezett iudicatusok, másként bíróságok képezték a legalsó szintet.” (191–193. o.)


A kötetben mégis némi hiányérzetet kelt, hogy a témát – egyébként a bevezetőben felvállaltan – szűk metszeten át nézi, és emiatt nem ágyazza tágabb kontextusba, így számos kontextualizációs lehetőséget szalaszt el. (1) A szakmai, módszertani, elméleti kontextus: a szerző maga is említi, hogy a korabeli forrásokat akarta megszólítani, azaz az adott korszak állapotait modellezte, és ehhez számos pici példát használt fel. Ezáltal már fel is adta az idehaza oly jellemző – és a recenzens szerint rossz – retrospektív (azaz utólagosan ítélkező) nézőpontot, és belépett a mikrotörténetírás és posztmodern előcsarnokába. Bár a hazai történészek többségükben – sajnos – nem vázolnak fel elméleti hátteret, ez ma már az angolász történetírásban alapkövetelmény. A kötet szintén használ nyelvészeti érveket, illetve számos fogalmat fordít latinból, így hasznos lehetett volna némi fordításelméleti és nyelvtörténeti alapozás is (például a diakrón nyelvszemlélettel kapcsolatban). Ennek hiányában Szatlóczki könyve „csak” újító és paradigmaváltó igényű hazai alapmű, míg az elméleti háttér kifejtésével nemzetközi szintű kiadvány is lehetett volna. A módszertan tekintetében is némi hiányérzetet kelt a pár soros összefoglaló a forráskiadás elveiről, illetve érdemes lett volna feltüntetni a többször említett helynevek és mértékegységek azonosításához használt szakmunkákat. A helyneveknél pedig az olvasók számára lehetett volna jelölni például a megyét is. (2) A historiográfiai összefoglaló is kissé sommás, bár egy jól látható, Takáts Sándorral kezdődő ívet megrajzolva emeli ki, hogy a félreértelmezések tárháza valahol Ember Győző munkásságával kezdett bővülni, és tart napjainkig. (3) Az általa felhasznált források ismertetésekor a szerző csak az elemzett levelekről ír, ugyanakkor a szintén intenzíven használt urbáriumok, inventáriumok és instrukciók jellemzőiről, forrásértékéről nem mond semmit.  (4) Az időbeli kontextus: a szerző jelzi, hogy kötete nem lezárni kívánja az általa vizsgált kérdéskört, hanem új kutatási irányokat szeretne kijelölni, vagy esetleg szakmai vitát nyitni. (8. o.) Ez is érthető, mivel e kötet beleágyazódik egy hamarosan megjelenő forráskiadvány-sorozatba, illetve kötet- és tanulmánysorozatba. Azt is említi, hogy az általa felvázolt jelenségek vélhetőleg a 17. században is folytatódtak, de ez már nem képezi kutatásának tárgyát, mivel kellően megalapozott forráskutatás nélkül – okulva a szakirodalom hibáiból – nem akar ebben állást foglalni. (7. o.) Ezzel ugyanakkor egy kicsit csapdahelyzetet teremt, hiszen egyrészt mégsem állja meg néha a kitekintést (86, 141, 162. o.), másrészt pedig azáltal, hogy a kötet jelentős részében a középkorból vezet le kora újkori jellemzőket, azt sugallja – helyesen –, hogy nem lehet szétválasztani korszakokra bizonyos jelenségek magyarázatát. Így, ha jobban „kikacsintott” volna a 17. századra (mert végül is néhány esetben meg is tette), onnan visszatekintve, lehet, hogy tovább tudta volna erősíteni álláspontját későbbi analógiák felhasználásával. (Vagy rosszabb esetben ezek cáfolják elméletét, így viszont „kontrollforrásként” jól működtek volna.)  (5) A szakirodalmi háttér: bár nehéz ezt racionálisan megmagyarázni, de a recenzens érzése szerint például a 17. századi instrukciókra, urbáriumokra, falubírókra vonatkozó kiterjedt szakirodalom használata nagyobb kontextust és talán számos új perspektívát nyújtott volna a kötet és írója számára. A szerző láthatóan az alapkutatásokra törekedett, ami érthető is, hiszen szerinte a témával foglalkozó egész eddigi szakirodalom alapjaiban véve koncepcionálisan téved. Ezért csak főként a forráskiadványokat, illetve a témájához legszorosabban kapcsolódó szakmunkákat citálta. Ezzel a recenzens elvi alapon nem ért egyet: a magyar történetírás egyik – pozitív, ugyanakkor a szakirodalom használatát megnehezítő – sajátossága, hogy a történészek munkáikban igyekeznek tág körben adatokat felhozni, minden szálat levarrni, így olyan szakmunkákban is – főként lemenve a helytörténeti cikkekig – fontos információra lehet bukkanni, ahol nem is várnánk. Tehát fontos lett volna még szélesebb szakirodalmi alapra építeni e munkát, annak eredetisége és jellege ellenére is.


Szatlóczki Gábor kötete izgalmas távlatokat nyit, akkor is, ha az általa felállított modell „igaz”, de akkor is, ha nem kellőképpen megalapozottnak bizonyul. Az első esetben szinte minden, a kora újkori várat és várszervezetet érintő szakmunka terminológiáját tekintve némi revideálásra szorul. Tudománypolitikailag szintén érdekes gondolatokat provokál, hiszen e kötetet egy, az intézményi szakmán teljesen kívül álló kutató írta.


Ugyanakkor, ha e kötet állításai nem kellőképpen megalapozottak, akkor is fontos kérdésekhez vezetnek, például ahhoz, hogy a történész szakma hogyan tud reagálni a történettudomány szekularizálódásra (bárki hozzájuthat elsődleges forrásokhoz, szakirodalomhoz és könnyen publikálhat is például az internetnek köszönhetően) és annak hatásaira?


A recenzens nem kíván e kérdések bírája lenni, de úgy gondolja, hogy e kötet módszertani elgondolása és forrásbázisa – kiegészülve a most is folyó kutatásokkal, részmunkálatokkal és publikációkkal – rendkívül meggyőző kísérlet egy új koordinátarendszer kialakítására. Ezért mindenképpen számos tudományos és tudománypolitikai kérdést és választ provokál, illetve vár az intézményi történettudománytól. Az eukleidészi rendszer mellett mindenképpen feltűnt egy új – a példával tovább élve –, Bolyai-féle értelmezési mező.

Illik Péter

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület