Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

„Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Bp., MTA TTI, 2016. (A recenzió rövidített változata megjelent: http://ujkor.hu/content/kell-nekunk-mohacs-recenzio)

 

A kötet a mohácsi csata (1526. augusztus 29.) 490. évfordulójára, több neves kutató és szakember együttműködésével, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet gondozásában jelent meg. Az MTA Történettudományi Intézete honlapján található könyvajánló szerint, a kötet hiánypótló munka, és „a nemzeti könyvtár munkatársai, Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt és Varga Bernadett szerkesztette tanulmánykötet minden magyar állampolgárnak ajánlható, aki érdeklődik történelmünk egyik legfontosabb sorsfordulója, a mohácsi csata és Magyarország törökkori históriája iránt.” (http://www.tti.btk.mta.hu/9-egyeb-hirek/2350-hianypotlo-kotet-a-mohacsi-csatarol-es-ii-lajos-rejtelyes-halalarol.html)


A tanulmánykötet nem titkolt célja tehát, hogy tudományosan, ugyanakkor népszerűen (többnyire lábjegyzetek és hivatkozások nélkül), minden olvasó számára fogyaszthatóan bemutassa a fiatalon elhunyt II. Lajos (1516–1526) cseh- és magyar király halálának és temetéseinek legfrissebb kutatási eredményeit. A kötet előzménye az a – 2015. augusztus 29-én rendezett – tudományos szimpózium volt, amelyen a szakma széles rétegei (történész, könyvtáros, filológus, antropológus, irodalomtörténész, orvos szakértő kolléga) kívántak reflektálni dr. Nemes István arc-, állcsont- és szájsebész, fogszakorvos, valamint dr. Tolvaj Balázs patológus, igazságügyi orvos szakértő 2014-ben, az Orvosi Hetilapban közölt megállapítására, miszerint az a személy, akinek a holttestét Sárffyék 1526. okt. 18-án megtalálták, csak azt megelőzően – mintegy néhány nappal – vesztette életét. Ez pedig azt jelenti, hogy lehetett a holttest akár II. Lajosé is, aki így azonban nem aug. 29-én, hanem október közepe táján vesztette életét! A szombathelyi orvosok azt is világosan bizonyították, hogy dr. Kenyeres Balázs 1926-os orvosi szakvéleménye miért nem elfogadható. A két orvos meggyőző érvelt amellett, hogy az azonosítást végző Czettritz Ulrich cseh királyi kamarás eljárása – az orvosszakmai és tárgyi feltételek teljes hiánya miatt – nem lehetett hiteles, hanem csak magánvéleménynek tekinthető. Noha a szimpóziumon minden jelenlevő meghallgathatta a két szombathelyi orvos érveit is, a tanulmánykötetben ők végül nem vehettek részt szerzőkként. Ezért a kötet pontosan paradox módon azt az alapot nélkülözi, amelyből valójában kiindult. A tanulmánykötet lapozásakor az olvasók többnyire a két orvos szakértő által publikált cikk alaposan kivesézett cáfolatát tarthatják kezükben. Ez eleve felvet tudományetikai kérdéseket, de amellett felmerül azonban a kérdés is, hogy a kötetben közölt cáfolatok mennyire helytállóak?


Elöljáróban a tanulmánykötet legfőbb hiányosságaként azt szeretném kiemelni, hogy a könyv függelékében II. Lajos agnoszkálásának egyik legfontosabb forrását, Sárffy Ferenc győri kanonok jelentését – a korábbi évtizedekhez hasonlóan – szinte változatlanul közölték. A „Nekünk mégis Mohács kell…” könyvben ugyanis lényegében szóról-szóra ugyanazt a fordítást olvashatjuk, amelyet annak idején Bartoniek Emma történész publikált az 1926-ban megjelent Mohács Magyarországa című forráskiadványban. A Sárffy-jelentés első magyar nyelvű interpretálása valóságos lavinát indított el a történészek, tudományos szakírók körében: Nemeskürty István 40 évvel később, 1966-ban megjelent Ez történt Mohács után című, vitaindító monográfiájában rávilágított a dokumentum kézzelfogható ellentmondásaira, többek közt az irat 1526. december 14-i keltezésére. Valóban abszurd volt a Sárffy-jelentés dátuma, hiszen november 9-én eltemették az ifjú királyt, ennek fényében miért keresték volna a holttestét december közepén? 2002-ben, a Századok történelmi folyóirat hasábjain közölt cikkemben (1526. október 19. Adalékok Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentéséhez. Századok, 2002/3.) tisztáztam a félreértést, amit Bartoniek Emma fordítása okozott. A Sárffy-jelentés nem december 14-én, hanem október 19-én kelt. Ezt a tényt a történettudomány elfogadta. Ugyanakkor a cikkemben közölt további fordítási különbségekről a szakma – a 2016-os tanulmánykötetben közölt Sárffy-jelentés alapján – úgy tűnik, nem kíván tudomást venni. Amint arra az említett cikkemben is felhívtam a figyelmet, a probléma gyökere, hogy Bartoniek Emma Pray György 1766-ban publikált (Annales regum Hungariae) művének latin átiratát vette alapul. Pray György pedig egy sziléziai történész, Friedrich Wilhelm von Sommersberg 1730-ban, Lipcsében kiadott latin nyelvű forráskötetéből emelte át saját művébe a Sárffy-jelentést, amelynek Lengyelországban őrzött (Biblioteka Narodowa, Warszawa, Teki Górskiego T.6. fol. 237.), egykorú, hiteles másolata eltér a forráskiadványokban olvasható változatoktól. Sajnos az irat eredetijének létezéséről nincs tudomásunk. Véleményem szerint filológiailag úgy lett volna helyes publikálni a kérdéses iratot, hogy a dokumentum legkorábbi, korhű másolatát közli a tanulmánykötet függeléke, és jegyzetpontokkal utal arra, hogy ettől a másolattól mennyiben tért el Pray, illetve Bartoniek közlése. Ezt figyelmen kívül hagyva, a rögösebbik utat választották a „Nekünk mégis Mohács kell…” szerkesztői azzal, hogy változatlanul (csak a levél keltezését javítva) közölték Bartoniek fordítását, és hivatkozásokban hívták fel az olvasók figyelmét arra, hogy a latin nyelvű levélben vannak eltérések. Ugyanakkor itt szeretném felhívni a figyelmet két súlyos tévedésre. A lengyelországi Sárffy-jelentés kulcsmondatában nem olvasható, hogy a „romlatlannak” látott királyi holttest azonosítását végző Czettritz Ulrich cseh királyi kamarás és Sárffy Ferenc „egészen pontosan felismerte” II. Lajost a fogairól. A tanulmánykötet függelékében, Bartoniek Emma magyar nyelvű fordításában a kérdéses mondatot így találjuk: „Minthogy így felismertük, kiástuk először a testet, először a fejét, aztán arcát lemostuk, és egészen pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak.” (A latin nyelvű levélben ez a mondat így szerepel: „Re cognita corpusque effodimus, caput primum et ora abluimus pulcherrime, per ea signa, que Regia maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.” Sehol nem olvasható az „egészen pontosan felismertük” rész, Bartoniek ráadásul a ’gerebat’ szó helyett ’ferebat’-ot látott. Ha valakit egyébként komolyan érdekel a kérdéses irat eredetije, online ellenőrizheti állításomat a Varsói Lengyel Nemzeti Könyvtár weboldalán, az alábbi linkre kattintva: https://polona.pl/item/8374662/479/)


A tanulmánykötetben közölt Sárffy-jelentéssel kapcsolatos másik tévedés a II. Lajos király holttestén talált fizikai sérülés mennyiségének és minőségének értelmezéséből fakad. Bartoniek Emma fordításában az agnoszkálók szerint „nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán.” A 2002-ben megjelent cikkemben már felhívtam a figyelmet arra, hogy a lengyel szövegvariánsban ez másképp hangzik: „egyetlen kicsiny, arany érme méretűt leszámítva, a legkisebb seb sem volt rajta.” A „Nekünk mégis Mohács kell…” függelékében viszont már egy újabb értelmezést olvashatunk Kasza Péterlatinistától, mégpedig a két szövegváltozat sajátos elegyét: „…Kasza Péter hívta fel a figyelmet arra, hogy eredetileg az ajkon lévő aranyérme nagyságú seb van a kézirat szövegében…” (197. o.) Az említett kéziratban nem találtam olyan mondatrészt, amely arra utalna, hogy II. Lajos ajkán találtak volna érem nagyságú sebet. Véleményem szerint a helyenként pontatlanul, néhol az eredetitől eltérően közölt Sárffy-jelentésből fakad a „Nekünk mégis Mohács kell…” tanulmánykötet alapvető gondolatritmusa.


A könyv olyan, mint egy keretes költemény. A kötet előszavát és a függelékében szereplő Ibrahim Pecsevi forrást egyaránt Fodor Pál turkológus, az MTA BTK TTI igazgatója jegyzi. A tanulmánykötet legnagyobb érdeme a függelékben közölt török krónika, amelynek értékéből egyedül talán annyit lehet levonni, hogy nem egykorú, hanem 17. századi elbeszélő forrása a mohácsi eseményeknek. A könyv előszavában Fodor Pál lényegre törő megállapítást tesz II. Lajos király agnoszkálásával kapcsolatban: Habsburg „Ferdinándot a cseh királlyá koronázás, Szapolyait pedig a fehérvári koronázás időpontja szorította. Ha királyok akartak lenni, közös érdekük volt, hogy meglegyen a holttest, és minden kétséget kizárólag kiderüljön Lajossal való azonossága – ezért keresték mindketten.” (10. o.) Fodor szerint „Ferdinánd és Mária viselkedése tehát a legfőbb érv amellett, hogy a király után kutakodók kis csapata valóban Lajos tetemét találta meg, és aztán azt temették el Székesfehérvárott.” (11. o.) Ez utóbbi megállapítás szerintem nélkülözi a történeti alapot, mert írott forrás híján csak feltételezés. Hiszen a fiatal II. Lajos király állítólagos azonosítását a már említett cseh származású királyi kamarás, teljes nevén Sebastian Ulrich von Czettritz (die Burg) Neuhaus és Sárffy Ferenc győri kanonok végezte. Utóbbi viszont már jelentésének elején leszögezte, hogy „…ez a rendkívül fontos ügy Magyarország főuraira tartoznék,” nem pedig két, viszonylag alacsony rangot betöltő személyre. Éppen ezért sem Ferdinánd, sem II. Lajos özvegye, a Fodor Pál által említett Mária, vagy a Habsburgokhoz hű, Pozsonyba menekült főurak (egy évig) nem látták, nem azonosították a király holttestét a székesfehérvári temetése idején. A pompás temetésre utasító Szapolyai János erdélyi vajda pedig a rendelkezésünkre álló források egyikében sem tett olyan kijelentést, hogy a kérdéses férfi holttestében felismerte volna II. Lajost. Az erdélyi vajda király akart lenni, ezért egyébként is kétséges lenne az ő azonosításának hitelessége. Fodor szerint „…ha pedig valóban felmerült volna […] a gyanú, akkor ma számos olyan irattal rendelkeznénk, amely Szapolyait és pártját a kereszténység elárulása mellett királygyilkossággal is vádolná. Márpedig ilyen hivatalos iratok tudomásom szerint nem léteznek.” (10–11. o.) Itt szeretném jelezni, hogy a 2010-ben megvédett doktori disszertációmban, illetve a 2013-ban publikált monográfiámban (VIII. Henrik angol király magyar szövetségesei. Kaposvár, 2013.) egyaránt szerepel olyan forrás, amelyben Szapolyai vajdát (hivatalos iratban) vádolták királygyilkossággal. Másrészt pedig, éppen a tanulmánykötet függelékében olvasható az alábbi forrás: „Sokan úgy gondolják, hogy az erdélyi vajda ölte meg, akiről úgy hírlik, meg akarja szerezni a magyar koronát.” (189. o. Domokos György fordítása.) Illetve mindannyiunk számára közismert Lazarus 1528-ból való ingolstadti fametszete, amely Magyarország első térképe: ezen is olvasható az a német felirat, hogy II. Lajos királyt saját lovagjai ölték meg. Fodor Pál az előszóban még kiemelte, „a döntő érv az, hogy mind a holttest meglelésekor, mind bő egy évvel később, a fehérvári újratemetés idején, Ferdinánd és környezete is Lajosként azonosította a maradványokat.” (10. o.) Tudomásom szerint azonban eddig még nem került elő olyan irat, amelyben Ferdinánd és környezete a fehérvári újratemetés során történt, feltételezett azonosításról beszámolna. Hozzáteszem: ha előkerült volna ilyen dokumentum, akkor nyilván a „Nekünk mégis Mohács kell…” tanulmánykötet függelékében, a szerkesztők, mint minden kétséget eloszlató bizonyítékot szerepeltetnék.


A kötet első tanulmányát Pálffy Géza történésztől olvashatjuk. Pálffy  táblázattal, térképekkel is bemutatja, hogy milyen roppant erőfölénnyel rendelkezett az Oszmán Birodalom a megtámadott Magyar Királysággal szemben.  Ez egy alapvetően determinista vélekedés, amellyel szemben már Nemeskürty is érvelt. Hiszen egy olyan korszakban, ahol 30-40 év volt az átlagéletkor, illetve számos véletlen történhetett egy csatában, nem volt eleve borítékolva a számok által garantáltnak látszó végeredmény. Ezután rámutat II. Lajos halálának egyenes következményeire: a két királyjelölt egymással folytatott versengésére, és az ebből kialakult polgárháborúra, amely miatt két részre szakadt az ország. Ez a gyökeres változás – vonja le a konklúziót Pálffy – nemcsak a Magyar Királyság, hanem egész Közép-Európára hatást gyakorolt, illetve a sorsdöntő csata hosszú távú következményei egész a 20. századig elértek, sőt, még napjainkban is tartanak. Itt érdemes megjegyezni, hogy számos történész jelezte – sőt, interjúkban maga Pálffy is -, hogy a magyar lakosság jelentős része számára a mohácsi vereség következményei csak jóval később realizálódtak.


A könyvben Bárány Attila történész tanulmánya következik, aki a Magyarországnak nyújtott külső segítség lehetőségét elemzi. Bárány a mindennapok élénk diplomáciai levelezése alapján igyekszik érzékeltetni a lassan körvonalazódó angol hadisegély kialakulását. Ugyanakkor kézzelfogható, hogy a történész itt elsősorban az 1526. évi eseményekre és forrásokra fókuszált, mivel tanulmányában több, történetileg könnyen cáfolható kijelentést is tett. Ezek közül a szerző alábbi mondata a legváratlanabb: „Felmerül a kérdés, hogy miért kell foglalkoznunk Anglia szerepvállalásával, ha egyrészt tudjuk, hogy az 1500-as évek első évtizede után soha nem küldött támogatást, másrészt – mint majd látjuk – az augusztusban útnak indítandó összeg ide sem ért a mohácsi csata előtt?” (38. o.) Számomra azért meglepő Bárány kijelentése, mivel jól ismeri a recenzens ezirányú munkáit. (Ld. I. Ferdinánd (1526–1564) király londoni váltója 1543-ból. FONS 2013/1.) Köztük például azt a váltót, amelyet ugyanezen angol király, VIII. Henrik követétől vett át Ferdinánd magyar király megbízottja, Buda török alóli felszabadításának tervére. Az 1526. évi angol támogatás kapcsán a szerző a kötet 51. oldalán, a II. Lajosnak szánt váltó utóéletének elemzésekor kijelenti: „Nem osztom azt a vélekedést, hogy […] az angolok célja az lehetett, hogy Szapolyai lefoglalja Ferdinánd erőit.” Maga az angol lordkancellár, Thomas Wolsey írta az alábbi sorokat VIII. Henrik királynak: Szapolyait „támogatva, ő nem kevéssé fog hozzájárulni ahhoz, hogy Ferdinánd vele legyen elfoglalva, és így az itáliai ügyekben vagy Franciaország ellen [Ferdinánd] segítséget ne adhasson. Ha pedig felséged és a császár [értsd: V. Károly német-római császár, Ferdinánd bátyja] között háborúra kerülne sor, akkor ezen fejedelem nagy célokra szolgálhat.” (A levelet Simonyi Ernő fordította, részletei tehát 1859 óta ismertek a hazai történettudományban.) Szerintem ennél világosabban nem lehet megfogalmazni, hogy Szapolyaival kapcsolatban az volt az angolok célja, hogy Ferdinánd erőit lefoglalja.


A tanulmánykötet következő szerzője, B. Szabó János hadtörténész  arra a kérdésre keresi a választ, hogy II. Lajos hol helyezkedhetett el a csatában, és miért tűntek el mellőle a testőrei. A királyi testőrök parancsnokát, Ráskay Gáspárt, és az alá rendelt elit csapatot ugyanis – a csatára visszaemlékező Brodarics István kancellár szerint – Tomori Pál kalocsai érsek, a keresztény sereg egyik fővezére utasította arra, hogy – a török csapatok átkarolását megelőzendő – a király mellől távozzon. Ezért II. Lajos mellett csak néhány személyes testőr maradt, akik friss lovakat tartottak tartalékban a királynak, és „a királyhoz hátulról csatlakozott Czettritz, Majláth és Horváth királyi lovászmester.” (57. o.) Itt szeretnék megjegyezni egy apróságot. Nem B. Szabó János tanulmányát, hanem az általa használt forrást kívánom kritikával illetni. Ugyanis Brodarics magyar nyelvű fordítása pontatlan, mivel a király személyi testőreit a történetíró latinul nem lovászmesternek (agazonum regiorum magister), hanem istállómesterekként (stabuli regii magister) említi. Báthory György királyi lovászmester ugyanis nem vett részt a mohácsi csatában, és az ő feladatának pótlására nevezték ki Majláth Istvánt, Horváth Gáspárt illetve Czettritz Ulrichot istállómesternek. Hármójuk közül azonban egyedül vingárti Horváth volt született, Kubinyi András történész szavaival élve, „igazi” báró, tehát a másik két nemes még szükségidőben sem kaphatott volna lovászmesteri rangot! Noha Tomori Pál valóban utasította Ráskay-t arra, hogy távozzon a király mellől, azzal nem értek egyet, hogy II. Lajos ezzel lényegében védtelen maradt volna. Tudjuk, hogy egykori nevelőjének, az idős Bornemissza János budai várnagynak jobb keze, Aczél István pozsonyi alispán 300 válogatott lovasával mindvégig II. Lajos mellett tartózkodott, mivel – Burgio pápai nuncius jelentése szerint – az alispán is ott halt meg, ahol a király. Aczélon kívül ott voltak még az említett istállómesterek, a cseh udvari testőrség korábbi vezetője, az egyik udvarmester, Andrzej Trepka (holttestét Sárffyék megtalálták II. Lajos lova és fegyverei közelében), a másik, Korlátkövy Péter, illetve legalább két püspök, és Szalkay László esztergomi érsek is a saját bandériumával. Összességében még óvatos becsléssel is minimum félezer, jól képzett lovas maradt Ráskay távozását követően II. Lajos közvetlen környezetében. Tanulmányában B. Szabó János rávilágít még arra, hogy a mohácsi csatával kapcsolatban továbbra is vannak olyan kérdések, amikre nem lehet választ adni: „Sajnos mind a mai napig nem tudni, hogy pontosan hová is igyekezett II. Lajos és a vértesek derékhada.” (64. o.)


A „Nekünk mégis Mohács kell…” könyv Kasza Péter irodalomtörténész, latinista tanulmányával folytatódik. Már könnyed, olvasmányos és néhol izgalmas értekezésének elején kijelenti, hogy „a mohácsi vereség és II. Lajos halála különösen sokat vitatott pontja történelmünknek.” (69. o.) Ezután alapos, minden szempontot figyelembe vevő, ugyanakkor ellentmondásos elemzést közöl Sárffy Ferenc jelentéséről. Nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a cáfolni kívánt, két szombathelyi orvosszakértőnek igaza van, ugyanakkor véleménye szerint az orvosok túl messzire mentek II. Lajos megtalálásának elemzésével, illetve azzal a kijelentésükkel, hogy nem feltétlenül II. Lajost, hanem valaki mást temettek el Székesfehérvárott. Kasza elismeri, hogy „Sárffy egy szóval nem utal rá, hogy arcról fel lehetett volna ismerni a holttestet. Nem is arcról azonosítják, az őt jól ismerő Czettritz sem, vagyis kellően el volt már torzulva ahhoz, hogy ezt lehetetlenné tegye.” (75. o.) Tehát Kasza Péter is egyetért az orvosszakértőkkel abban, hogy az 50 napos holttest nem lehetett annyira romlatlan, mint azt Sárffy Ferenc a többször idézett jelentésében állította. Ugyanakkor Kasza mégis határozottan elutasítja az orvosok állítását, hogy a királyi holttestet azért láthatta Sárffy romlatlannak, mivel nem is II. Lajos tetemét, hanem esetleg valaki másét azonosították 1526 októberében. Kasza Péter véleménye szerint e tekintetben Szebelédi Zsolt hipotézise a mérvadó, mert „a szentek legendáiban gyakori, hogy a szent régen elhantolt holttestének épségéről, romlatlanságáról írnak, ami a szentség egyik jele, csoda.” (75. o.) Több, a tanulmánykötetben szereplő szerző (Szebelédi Zsolt, Farkas Gábor Farkas) hivatkozik a romlatlanság kapcsán e fikcióra, amely igen gyenge fundamentum. Hiszen pontosan azok a személyek – gondolok itt elsősorban II. Lajos király özvegyére, Habsburg Máriára, vagy az őt körülvevő, Pozsonyban tartózkodó egyházi méltóságokra – hivatottak arra, hogy a török elleni harc során vértanúhalált halt magyar király szentté avatását kezdeményezzék. Egyikük részéről sem történt meg ilyesfajta kezdeményezés. Sőt, közismert, hogy a szentté avatandó jelölt személyes tárgyait ilyen esetben, mint ereklyéket összegyűjtik. II. Lajos esetében szó sincs ilyesmiről. Az egyetlen, utána fennmaradt tárgyról – amelyet a történészek a király azonosítása kapcsán már sokat idéztek –, az „aranyból való szívről” a király özvegye, Habsburg Mária úgy végrendelkezett, hogy azt láncával együtt (!) olvasszák be. Amennyiben tényleg szentté avatási kultusszal kellene összekapcsolni a Sárffy által leírt romlatlansági tényezőt, akkor logikusabb lenne a király özvegye részéről a szívmedál megőrzése, mint megsemmisítése. Kasza szerint azonban a romlatlansági tényező mellett az is elfogadható, hogy Czettritz a fogairól azonosította II. Lajost. Ugyanakkor itt szeretnék visszautalni a recenzióm elején írottakra, mivel Kasza – a latin szöveg értelmezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy – Sárffy Ferenc arany érme méretű sebet látott a király ajkán. Legfrissebb tanulmányunkban (Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (15061526) holttestének azonosításával kapcsolatban. Orvostörténeti Közlemények 2016/1–4.) azonban bizonyítottuk, hogy „érem nagyságú seb nem lehetett a holttest ajkain, mert azok – tompa trauma hatására – nem kör alakban, hanem hosszanti, vagy haránt irányban vonalasan berepednek, esetleg átszakadnak, a mögöttük levő metszőfogak pedig kitörnek.” (i. m. 6. o.) Ebben az esetben teljesen lényegtelen Kasza azon találgatása is, hogy a cseh királyi kamarás közel állt-e a királyhoz, ezért ismerhette-e őt a fogán látott „jegy” (signum) alapján. Ugyanis a kitört fogak még lehetetlenebbé teszik a pontos azonosítást. Kézzelfogható, hogy maga Kasza sem biztos a fogról történő felismerésben, ennek hangot is ad néhány sorral lejjebb: „Mire a minden bizonnyal felismerhetetlenné torzult fej előkerül, már a csapat összes tagja Lajost akarja látni a hullában, amit Czettritz a foga alapján a várakozásnak megfelelően azonosít.” (81. o.) Összefoglalva: az agnoszkálóknak az adott napon találniuk kellett egy, a királlyal egyezőnek vélt holttestet. „Azt sem tartom viszont kizárhatónak – írja tanulmányának végén Kasza –, hogy az idő szűkössége miatt nem ért rá az igazi Lajost megkeresni, hanem azonosított egy felismerhetetlen holttestet, mint Lajos királyt, amit elhittek neki.” (83. o.)


Szebelédi Zsolt filológus a Sárffy-jelentés már említett ellentmondásaira igyekszik választ találni, „a filológus szemszögéből csupán egyetlen újabb teória gyenge pontjaira kívánom felhívni a figyelmet” (85. o.) – írja a szerző. Kiemeli, hogy csaknem félezer év távlatából mennyire nehéz pontosan visszaadni a latin nyelven írott forrást. Szebelédi szerint ezért a II. Lajosként azonosított, holttesten látott, lábon talált jegy (signum) elég tág fogalom. Itt szeretném megjegyezni, hogy Sárffy Ferenc jelentését a jövőben érdemes lenne egyháztörténész bevonásával elemezni. Mivel a győri kanonok által leírt „lábcsók” története valójában egy, a Szent Bibliából kölcsönzött mondatrész. Nem is biztos, hogy megtörtént a „lábcsók”, lehet, hogy csak egy szimbolikus leírással van dolgunk. Az a rész ugyanis, amikor Sárffy szerint Czettritz kamarás „térdre borulva, sírva megcsókolta” II. Lajos király oszladozó félben levő jobb lábát, nem más, mint amikor az Ótestamentumban Ráguel sírva megcsókolja Tóbiást. (Szent Biblia, Ótestamentum, Vulgata, Tóbiás Könyve 7:6 „Et misit se Raguel, et cum lacrimis osculatus est eum.” Vö. Sárffy jelentésével: ”flexisque genibus cum lacrimis osculatus est.”) Szebelédi biztos abban, hogy a király lábán és a fogain talált jegyek alapján minden kétséget kizáróan megtörténhetett az agnoszkálás. Pedig még az se biztos, hogy az eredeti levelet egyáltalán Sárffy Ferenc írta (megjegyzem, senkinek nem tűnt fel eddig, hogy a jelentés másolatáról természetesen nemcsak az aláírás, hanem Sárffy neve is hiányzik!). Ennek ellenére a filológus próbálja alaposan, körültekintően elemezni a jelentést, és felveti annak lehetőségét, hogy a klerikus Sárffy megszépítette a király testét, ezért láttatta levelében II. Lajost romlatlannak. Érvei közt itt felsorolja a szentkultuszt is, amit fentebb már elemeztem. Szebelédi szerint a szentkultuszon kívül számolni kell azzal is, hogy II. Lajos teste valóban romlatlan volt, és erre bizonyságul szolgálhat a szokatlanul hideg ősz, amit az úgynevezett kis jégkorszakkal magyaráz. Felveti, hogy a király testét elborító víz hőfoka lehetett jó pár fokkal hidegebb 20 Celsius foknál, de nem közöl pontos adatot arra, hogy pontosan hány fokos vízben konzerválódna a holttest (zárójelben megjegyzem: plusz 4 Celsius fok vagy az alatti hőmérsékleti értékre lenne szükség). Szebelédi figyelmen kívül hagyja Szülejmán szultán naplójának meteorológiai értékeit: aug. 29-én „a csapatok a nyári nap hevében nagyon eltikkadtak”, a csata után nagy eső volt, majd 30-án és 31-én is „éjjel szünet nélkül esett az eső”, a szeptemberi hónap pedig 1526-ban szinte csapadékmentes volt, mindössze három olyan nap volt, amikor „kevés eső esett”. A szultán azt is megemlítette, hogy a meleg, száraz ősz miatt rengeteg igavonó állatot veszített hadserege a visszavonulás során. A király testét elborító víz hőfoka tehát nem lehetett 4 Celsius fokos vagy annál hidegebb! A filológus ezután patológiai területre érve megállapítja: „ha gyorsan visszahúzódott az áradás, akár nagyon rövid idő alatt is megtalálhatták a testet és elföldelhették a hullaviaszosodáshoz kialakulásához kedvező nedves talajba…” (93. o.) Az időjárási adatok alapján azonban kijelenthető, hogy a mohácsi csata utáni közvetlen napokban nemhogy csökkent volna a Csele patak vízmagassága, hanem – az ismétlődő esőzések hatására – emelkedett (ld. Szülejmán szultán naplóját, amelyben megemlítette, hogy a padisah Mohács közelében átgázolt egy olyan tavon, amelynek vízszintje a lova faráig ért)! Szebelédi ezután rátér a Sárffy által írott „friss sírdomb” elemzésére, amely alól előkerült II. Lajos feltételezett holtteste. Orvosszakértőkkel közösen publikált tanulmányunkban (ld. feljebb) bizonyítottuk, hogy éppen a friss sírdomb létezése cáfolja a hullaviaszosodás kialakulásának lehetőségét, mivel II. Lajos holttestét elmozdították az eredeti közegéből, ezért kizárható az oxigénmentes állapot. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen talajba helyezték át a király testét, de annyi bizonyos, hogy az elmozdítás kedvezőtlenül befolyásolta a hulla minőségét, függetlenül a Szebelédi által leírt mocsár konzerváló tulajdonságától. Másrészt a mocsár jellegéből fakad, hogy abba szerintem nem temethettek holttestet, mivel az – fajsúlyánál fogva – minden, nálánál nehezebb élő és élettelent elnyel (pl. ásót a sírásóval együtt). Szebelédi Zsolt végezetül kiemeli, hogy örvendetes a két szombathelyi orvos „gondolatkísérlete”, „ám ezzel együtt annak is fennáll a veszélye, hogy a diskurzus hamar elveszíti szakmai jellegét, és a vita ideológiai alapon különböző szekértáborok vérre menő harcává fajul…” (95. o.) Magyar Lóránt Gergely igazságügyi orvosszakértő tanulmányával folytatódik a kötet. Olvasmányos, könnyed stílusban érzékelteti, mennyire nehéz volt azonosítani II. Lajos holttestét, hiszen még napjainkban is bonyolult tudományos eljárás lehet egy eltorzult holttest felismerése. Megállapítja, hogy II. Lajos agnoszkálása esetén „kiemelt jelentőséggel bír a források fordításának pontossága, illetve esetleges pontatlansága is a véleményalkotás során, ennek értékelése szintén nem igazságügyi orvosszakértői feladat.” (98. o.) Magyar az általa helyesen „nem objektív, és/vagy elfogultságtól mentes” (100. o.) források alapos elemzése után próbál teljes körű szakértői leírást nyújtani a király halálának időpontjáról, helyéről, körülményeiről, okáról, valamint a felfedezés és a temetés körülményeiről is. Következő megállapításával kizárja II. Lajos romlatlanságának lehetőségét: „A tudomány mai állása szerint a halál beállta után 1–10 hét (4–8 hét) alatt a késői hullajelenségek (rothadás, hullaviaszos átalakulás) szükségszerűen kialakulnak elhantolt, vízi, illetve talajfelszínen talált, hűtetlen holttestnél is.” (103. o.) A Sárffyék által megtalált test 50 napos volt. Ennek kapcsán Magyar lejjebb azt is kifejti, hogy a késői hullajelenség miatt miért nem lehet felismerni egy 7–8 hetes holttestet: „a rothadás miatti puffadás, a szokványostól jelentősen eltérő küllemet kölcsönözhet a tetemnek; a hajzat és szőrzet az eredeti, korábban ismert viselettől eltérő lehet (pl. szennyeződések okán); a hajzat és szőrzet színe megváltozik a halál beálltát követően például az elhantolás során; a hajzat és szőrzet kihullik; a tetem színe bizarr lehet (zöld, szürke, barna, fekete.)” (105. o.)  Ugyanakkor meglepő fordulat a szerző tanulmányának végén, hogy a két, II. Lajoson talált állítólagos testi jegy alapján Magyar mégis úgy véli: az agnoszkálást eltorzult, felismerhetetlen holttesten is megnyugtatóan elvégezhették. Itt az orvosszakértő minden mondatát feltételes módban fogalmazza, szerinte „felismerhették” II. Lajost. Túl sok a bizonytalansági tényező, akár az is előfordulhatott, hogy nem ismerték fel. Magyar a szakértői véleményalkotás nehézségeit elemezve kijelenti, hogy a legfőbb irányelv, hogy az állítás alátámasztható vagy cáfolható-e objektív adatokkal? Bátran kijelenthetjük, hogy esetünkben nem, mivel nincs olyan, az agnoszkálás előttről származó írott forrásunk, amely rögzítette, hogy a király lábán és fogain lettek volna „jegyek”, ezért azt sem tudjuk, hogy egyáltalán miről lehet szó.  A szerző analógiát keresve felveti, hogy az egykori szovjet főtitkárról, Mihail Gorbacsovról közismert, hogy anyajegy van a homlokán. De vajon hogyan tudnának laikusok megkülönböztetni egy anyajegyet az oszlásban lévő hullán lévő hullafolttól vagy a késői hullajelenségektől? Ezt csúsztatásnak vélem, mert a példát majd csak akkor lehetne a magyar király esetével összehasonlítani, ha Gorbacsov egyrészt meghalna, másrészt élettelen teste 50 napon keresztül heverne temetetlenül olyan körülmények (rovarok, azok nyüzsgő lárvái és puhatestűek) között, mint 490 évvel ezelőtt II. Lajosé. Azzal a véleménnyel sem értek egyet, miszerint ma sem lenne ildomos hivatalos iratba leírni, hogy „nyüvek” rajzottak a holttesten. Megkérdeztem ezzel kapcsolatban orvosszakértő kollégámat, aki erről így vélekedett: „mivel az orvosi vélemény, látlelet, vagy a halotti bizonyítvány hivatalos, jogi okiratnak is számít egyben, amelyben – előírások alapján – ha ildomos, ha nem ildomos, minden, a betegen, vagy halotton lévő fizikális jelet, elváltozást, külsérelmi nyomot, hullajelenséget, rovarok jelenlétét válogatás nélkül le kell írni, még akkor is, ha ez valakinek szokatlan, vagy nem tetsző.” A tanulmánykötet következő szakembere antropológus, Rácz Piroska személyében, aki tanulmányának elején leszögezi, „dolgozatom célja, hogy eloszlassa a székesfehérvári királyi bazilika területén feltárt csontmaradványokkal kapcsolatban elterjedt téves vélekedéseket.” (109. o.) Az eredetileg kitűzött célt azonban véleményem szerint korántsem sikerül eloszlatnia, sőt, a szerző néhol ellentmondásba keveredik. A 110. oldalon írja, hogy „összesen 15 királyunkat temették ide: […] II. Lajost (1526)…”, majd a 121. oldalon: „a II. Lajosként azonosított holttestet 1526-ban a székesfehérvári bazilikába temették…” Tehát az antropológus biztosan állítja, hogy II. Lajos holttestét temették el Székesfehérvárott. Ugyanakkor néhány sorral lejjebb, szintén a 121. oldalon az alábbiakat olvashatjuk: „Az eredmények alapján pedig a csontmaradványok között nincs olyan, amely – akárcsak feltételesen is – összefüggésbe hozható lenne II. Lajos személyével.” Rácz Piroska a koronázó várost ért török dúlás miatt úgy véli, hogy mivel a sírok sok esetben már nem tartalmaztak csontokat, nincs mit vizsgálni. Ugyanakkor a 2008-as publikációra hivatkozva (A székesfehérvári királyi bazilika csontleletei. Szerk. Éry Kinga) állítja, hogy „a székesfehérvári királyi bazilika összes feltárt emberi maradványának részletes és korszerű vizsgálata megtörtént.” (121. o.) Rácz szerint ezért a szombathelyi orvosok által „felvetett vizsgálat értelmetlen.” Az antropológus által hivatkozott Éry kötetben viszont az olvasható, hogy a templomtér épített sírkamráiban talált 12 csontleletből mindössze 2 esetben történt DNS vizsgálat, és összesen még 923 rendszerezett, de analizálatlan csontlelet van, ha a templomtér földsírjaiból (134 db.), kültéri földsírokból (645 db.), és az ismeretlen helyről (144 db.) előkerült csontvázakat, vagy csontvázrészeket is beleszámítjuk. Rácz Piroska állításával szemben tehát mégsem történt meg az összes csontlelet DNS vizsgálata, illetve ha mégis megtörtént – az antropológus szavait idézve – a „korszerű” vizsgálat, akkor a jövőben érdemes lenne tisztázni, hogy mit ért „korszerű vizsgálat” alatt. Rácz szerint, ha lenne valamilyen jellegzetesen deformálódott csontlelet Székesfehérvárott, akkor lehetne összehasonlító vizsgálatot végezni. „II. Lajos arcábrázolásai alapján ugyanis a királynak feltehetően fejlődésben visszamaradt felső állcsontja lehetett, amely rendellenesség a személyazonosság vélelmezésére alkalmas lehet.” (121. o.) Az orthodontus fogorvos szakértő azonban a koponyákon a fent leírt fejlődési rendellenességet (retrognathia superior) nem találta. Összegezve: Rácz Piroska nem antropológiai vizsgálatokra, hanem történettudományi forrásokra és művészeti alkotások ábrázolásaira alapozva állítja, hogy II. Lajost Székesfehérvárott temették el.


Tanulmányának elején Farkas Gábor Farkas könyvtáros-kézirattáros, II. Lajos király halálának és temetésének egyik legismertebb hazai kutatója, ellentmondást nem tűrően leszögezi: „Nincs arra írott forrásunk, amely arról számolna be, hogy a magyar uralkodó helyett valaki mást temettek volna el Székesfehérvárott…” (125. o.) A tanulmány ezzel az egy mondattal itt akár véget is érhetne, hiszen ha nincs forrás, nincs is miről vitatkozni. Farkas Gábor körüljárja, folytatja a történetet, és elemzi a király haláláról, megtalálásáról és temetéséről szóló, általa ismert forrásokat. Fodor Pálhoz hasonlóan kijelenti, hogy 1527-ben, amikor Habsburg Mária, Ferdinánd és II. Lajos nővére, Anna (Ferdinánd hitvese) Székesfehérvárott újra temették a királyt, fel sem merült bennük a gyanú, hogy egy évvel korábban politikai ellenfelük, Szapolyai János valaki mást temetett volna el II. Lajos helyett. „Ilyenről nem tudunk, erről még közvetett forrás, a leghalványabb utalás sem maradt fenn.” (125. o.) Farkas Gábor azzal érvel, hogy „ha bármi gyanú felmerült volna bennük, feltehetően ellenőrizték volna a sírt.” (Uo.) A kutató szerint ebből az következik, hogy az erdélyi vajda biztosan II. Lajost temettette el, hiszen ellenkező esetben a Habsburg testvérek megnótáztatták volna János királyt. Farkas Gábor kijelentése azonban – írott források híján – csupán feltételezés. Hiszen a másik királyjelöltnek, Habsburg Ferdinándnak sem állt érdekében, hogy firtassa II. Lajos személyazonosságát: egyszerűbb volt elismernie a Mohács környékén elesett király temetésének tényét, mint 1527 őszén egy újabb agnoszkálási eljárásba bonyolódnia. Ugyanis a magyar szokásjog értelmében addig nemhogy koronázni, még választani sem lehetett új királyt, amíg elő nem került az előző uralkodó holtteste. Farkas biztos abban, hogy Szapolyai a királyt temettette el, és a két szombathelyi orvos cikke kapcsán szarkazmussal megjegyzi: „bizonyára az összeesküvésben hívők örömmel olvassák majd a híradást, miszerint nem II. Lajost temették el a többi magyar király közé…” (126. o.) Kritikával illeti az orvosszakértőket, amiért elfogadták Gyalókay Jenő hadtörténész 1926-ban közölt azon megállapítását, miszerint II. Lajos holttestét szeptember 3-a után fedezhették fel a környéken élő jobbágyok. (A mohácsi csata és a megtalálás között eltelt idő megerősíti a hulla bomlásának lehetőségét.) Farkas szerint azonban ez csak hipotézis, mivel igenis lehetett „romlatlan” állapotban II. Lajos holtteste: „alig 24 órán belül is elhantolhatták a jobbágyok egyes forrásokban halászok – a nedves, agyagos földbe…” (128. o.) Úgy gondolom, hogy a 24 órán belüli (aug. 30.) megtalálás megalapozatlan állítás a könyvtáros részéről. II. Lajos király holttestét a török szultán is kerestette, de nem találták meg. Az egész mohácsi régiót több tízezer, állig felfegyverzett oszmán katona tartotta ellenőrzése alatt. Ki, mikor és hogyan merészkedett volna az ellenséges katonák alkotta mag közelébe? Farkas állítása alapján ráadásul ezek szerint a megtalálók, az életüket kockáztató jobbágyok valamiféle elit alakulata pontosan tudta II. Lajos halálának helyét. Ezért felmerül a kérdés, hogyan lehetséges mindez? (Ugyanis, ha nem tudták a jobbágyok, hogy hol keressék a király holttestét, akár 4–5 kilométeres szakaszt is fel kellett volna kutatniuk.) Arról nem is beszélve, hogy legalább fél tucat segítőre (vagy lovakra) és komoly felszerelésre is szükség volt, hogy a teljes harci vértezetben elsüllyedt királyt kiemeljék a sárból. „Sárffyék nem csak II. Lajos feltételezett földi maradványait, hanem a lova tetemét, és a fegyvereit is megtalálták a helyszínen, így a halálnak ott kellett bekövetkeznie” (129. o.) – folytatja Farkas Gábor. Tapasztalt krimi kedvelő rajongók tudják, hogy a könyvtáros téved: egy holttestnek nem feltétlenül kellett ott meghalnia, ahol elhagyott tárgyait (és lovát) megtalálták, ismeretlenek akár később is visszavihették (és/vagy kicserélhették) a hullát. Sárffy Ferenc pontosan leírta jelentésében, hogy a király teste nem a lova és fegyverei mellől, hanem egy friss sírdomb alól került elő, „nem messze” attól a helytől, ahol a lovát és fegyvereit megtalálták. A II. Lajosként azonosított holttesten már nem volt páncél, és a királyi pecsétgyűrűt is lehúzták a hulla ujjáról. Báthory István nádor oklevele alapján Farkas arra következtet: „Ennek fontosságát a király első eltemetői pontosan tudhatták, mivel 1527 nyaráig becsületesen megőrizték Lajos király pecsétgyűrűjét (ruházatával együtt) és visszaszolgáltatták.” (128. o.)! Sárffyék kutató csapata előtt tehát megtalálják a jobbágyok II. Lajos holttestét. Lecsatolják, és egy évig őrzik a király páncélját és/vagy ruházatát, de a fegyvereit visszadobják a sárba, ott hagyják a király kimúlt lova mellett. Lehúzzák Lajos ujjáról a királyi pecsétgyűrűt. Dacára annak, hogy feltehetően analfabéta jobbágyokról van szó, elolvassák és értelmezik a gyűrű latin feliratát. Ezután várnak. Ki tudja, meddig? Hiszen a király halálának szemtanúja, Czettritz Ulrich sem tudta, hogy az önkéntes jobbágyok egy friss sírdomb alá rejtették a király testét. Sárffy szerint „mintegy isteni útmutatásra” találták meg a sírhant alatt a holttestet, vagyis az agnoszkálás előtt senki sem tájékoztatta Czettritz kamarást arról, hogy nem a halál beálltának eredeti közegében, hanem egy sírdomb alatt kellene keresnie a királyt. Végül még egy pár rejtély: mikor és hogyan tájékoztatták a „környékbeli jobbágyok” Báthory nádort a történtekről, kit bíztak meg a feltehetően latin nyelvű levél megfogalmazásával, ki (és miért éppen Pozsonyba) vitte a kérdéses levelet, miért nem vitték a pecsétgyűrűt és az öltözékét Pozsonyba, miért várták meg, hogy a király tárgyaiért Horváth Márton aulicus lemenjen Baranyába? Mindezek után Farkas Gábor elemzi Antonio Boemo velencei kém jelentését, amely a könyvtáros szerint megerősíti Sárffy levelének igazságtartalmát. Boemo azt írta, hogy Czettritz „a bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt, levágott szakállát egy kendőbe tette, és megmutatta a királynénak. A király testén nem talált sebet.” Két dolog azonban elkerüli a figyelmét. Egyrészt Farkas oldalakon keresztül ecseteli, hogy Sárffy igazat állított akkor, amikor II. Lajost romlatlannak látta. Ugyanakkor Boemo szerint a királyt megtaláló Czettritznek – ahhoz, hogy levegye a gyűrűt – le kellett nyúznia a király ujjáról a bőrt, ami azt bizonyítja, hogy a holttest mégis az előrehaladott bomlás állapotában volt. Oldalakkal feljebb Magyar Lóránt igazságügyi orvos szakértő kijelentette, hogy késői hullajelenség (rothadás, bomlás) esetén, az elhantolás során a hajzat, szőrzet színe ráadásul megváltozik. Tehát mit bizonyít az, ha Czettritz a levágott szakállt megmutatta a királynénak? Semmit. Azt akár levághatták egy másik hulláról is. Másrészt, hol olvasható Sárffy jelentésében, hogy Czettritz levágta a feltételezett király szakállát, és egyik ujjáról lenyúzta a bőrét? Nyilván nem felejtette volna el beleírni ezeket a részleteket a győri kanonok a jelentésébe, ha ez tényleg így történt volna!


A tanulmánykötet soron következő szerzője Magyar László András orvos-történész. Higgadt és hiteles hangra törekvő írása a könyv üdítő színfoltja. Tanulmánya elején kiemeli, hogy „II. Lajos halálával kapcsolatban forrásaink valóban igen ellentmondásosak. Úgy fest, csak egy valami bizonyos, mégpedig az, hogy a király nem élte túl az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatavesztést.” (139. o.) Nagy magabiztossággal elemzi a számára láthatóan jól ismert történeti forrásokat, próbál minden lehetőséget mérlegelni. Rámutat arra is, hogy Brodarics István kancellár Igaz történetét sem kell feltétlenül készpénznek venni, hiszen „ő is felsőbb utasításra, mégpedig I. Zsigmondnak, II. Lajos nagybátyjának megbízásából nyilatkozott.” (139-140. o.) Ráadásul Brodarics – bukott kancellárként – már akkor írta visszaemlékezését a csatáról, amikor elpártolt Habsburg Ferdinándtól, és próbált a másik oldal, Szapolyai János pártjához közeledni. Nyilván érdekelt volt egyes dolgok megszépítésében és/vagy elhallgatásában, amikor ő maga írta a következő sorokat: „A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem, akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták, inkább balsorsunkra, hogy királyunkat is elveszítvén, ne csak azt kelljen elszenvednünk, amit a külső ellenség mért ránk, hanem a meghalt helyébe más király választása körüli belső viszálykodások és pártoskodások is gyötörjenek minket, akik vétkeink miatt ennél szigorúbb büntetést is érdemlünk.” A király halálának oka tehát a balsors. Magyar László tökéletesen megragadja Brodarics leírásának lényegét: II. Lajos „pusztulásának közvetlen kiváltó okára nem is túlságosan kíváncsi.” (140. o.) Ezután az orvos-történész jó néhány külföldi (velencei, török, német) forrást elemezve arra a következtetésre jut, amit már a tanulmánya elején is leírt. Ugyanakkor az egyik jelentés alapján Magyar azt sem tartja kizártnak, hogy II. Lajossal nem fizikai sérülés, hanem inkább sokk, és a rettegéssel együtt járó valamilyen szív- vagy érrendszeri katasztrófa végzett. Mivel erre sincs bizonyítékunk, Magyar László ironikusan megjegyzi: „arra a kérdésre, hogy miben halt meg II. Lajos, ötszáz esztendő elteltével és több tucat történészi és szakorvosi elemzéssel a hátunk mögött is csupán két biztos választ adhatunk, mégpedig vagy azt, hogy nem tudjuk, vagy pedig azt, hogy páncélban.” (145. o.)


A következő tanulmányt Seláf Levente irodalomtörténész jegyzi. A mohácsi csata kortárs tudósító énekeit nagy alapossággalelemzi. A Seláf által analizált tudósítások egytől-egyig külföldi források, mivel „a mohácsi csatáról magyar históriás vagy tudósító énekek nem maradtak fenn.” (147. o.) Ennek okára is rögtön magyarázattal szolgál az irodalomtörténész: „A csatavesztés nem csak történelmi, hanem irodalmi szempontból is rosszkor következett be: a magyar költészetnek a Mohács előtti és körüli időszakából még alig néhány vers maradt fenn…” (147. o.) Ugyanakkor tényleg meglepő Seláf következő megállapítása: „a 16. és 17. századi históriás énekei között sem találunk olyat, amelyik kifejezetten Mohácsról szólna. […] Tinódi egy sort szentel neki egész életművében…” (Uo.) Ezután Seláf részletes leírást közöl az európai tudósító énekek jellegzetességeiről, hagyományairól, amelyek természetesen szorosan kapcsolódnak a kontinens keresztény lelkületéhez. Majd a szerző rátér a II. Lajos halálát, a megözvegyült Mária királyné keserű sorsát megörökítő német históriás énekek elemzésére. Seláf Levente konklúziója, hogy a mohácsi csatavesztésre „valójában egész Európa a röplapokon megjelenő német költői művek tanúsága szerint is a kor egyik legfontosabb, legtragikusabb eseményeként tekintett…” (153. o.)


A kötet utolsó tanulmányának szerzője Csorba Dávid irodalomtörténész. Nagy ívű munkája elkapkodott, eklektikus, csapongó. Noha – saját bevallása szerint – „könnyed historiográfiai áttekintést” (155. o.) akart írni, a kötetben szereplő kollégáival (Kasza Péter és Seláf Levente) ellentétben, II. Lajos halála kapcsán láthatóan olyan területre téved, amelyről kevés ismerete van. Tanulmánya elején magabiztosan kijelenti, hogy „nemrég két szombathelyi orvos II. Lajos fogazatának 1926-os kivonatos elemzését látva, annak hibáit feltárni igyekezvén nagy médiavisszhangot teremtett felfedezésének, de láthatóan laikus olvasatuk egyirányú megoldásra vezetett.” (155. o.) A szerző Mohácsot a futballhoz és a főzéshez hasonlítja, nyilván ez utóbbiból következik az alábbi mondatrész: „voltak a magyar történelemben olyan csomósodási pontok, amikor éppen a Mohácshoz való viszony témává vált, és volt, amikor az kifejezetten nagy érdeklődést, sőt vitákat gerjesztett.” (157. o.) Miután Csorba végighalad a történelmen, elemezve azt, hogy ki, miért, hogyan nyilatkozott a mohácsi csatáról, arra a következtetésre jut, hogy „a király halálát is azért tárgyalta néhány ismeretterjesztő cikk, hogy az összeesküvés-elméletek alól kihúzzák a talajt.” (164. o.) Ugyanakkor pár sorral lejjebb Csorba Dávid sem rejti véka alá, hogy „sajnos II. Lajos halála és temetései körül nincs minden rendben, ez kétségtelen.” (165. o.) A szerző nem történeti forrásnak minősíti, hanem „irodalmi szövegek” (166. o.) kategóriájába sorolja a Sárffy-levelet és a Czettritz-jelentést. Ennek ellenére nem tudjuk, mit érthet pontosan Czettritz-jelentés alatt, hiszen ilyen forrás létezéséről nincs tudomásunk. A cseh királyi kamarás élő szóban elhangzott, Burgio pápai nuncius által lejegyzett formáját nehéz lenne jelentésként értékelni. „Ha másik oldalról közelítjük meg a témát, sírmellékletekként kezelhetjük a királynál talált jegygyűrűt, pecsétgyűrűt, a szívmedált, a király ruháit és páncéljait. Korabeli oklevelek bizonyítják, hogy ezeket a Sárffyék-féle csoport előtt érkező megtalálók visszajuttatták Máriához vagy máshoz. A jegygyűrűt Mária királynő haláláig megtartotta, majd beolvasztotta, s az árát a szegényeknek adta” (166–167. o.) – írja az irodalomtörténész. Csorba itt összevegyíti Boemo jelentését, Báthory oklevelét és Mária királyné végrendeletét. Először is Mária királyné volt, nem pedig királynő. Ez két különálló fogalom. Másodszor az özvegy királyné, mint Németalföld leköszönt kormányzója, végrendeletében csak a szívmedál és a lánc együttes beolvasztásáról rendelkezett, a jegygyűrűről nem írt, ez csak Csorba zavartkeltő fikciója. Harmadszor: egyedül Báthory nádor irata tekinthető oklevélnek, a másik két forrás más kategória. Ugyanezen az oldalon „II. Lajos halála és annak bizonyítékai” (167. o.) között zárójelben szerepelteti „pl. Czettritz levelét Máriának.” Tudtommal ugyanis nem létezik ilyen levél, de még a tanulmánykötet függeléke sem közli azt. Csorba Dávid II. Lajos halálának kutatása kapcsán végezetül megállapítja: „Ez a terep azonban már bárki számára nyitott, aki kellő érdeklődést érez a téma iránt, és van annyi víziója, II. Lajos halálához, mint akár a magyar focihoz.” (175. o.)


Összegzésképp visszautalva Szebelédi gondolatára, egy diskurzus akkor veszíti el szakmai jellegét és válik ideológiává, amikor az már a kezdetektől kontrollált, nem hallgat meg a koncepcióba nem illő tényeket.

Botlik Richárd

 

Itt szeretnék köszönetet mondani kollégámnak és barátomnak, dr. Nemes Istvánnak, aki hasznos tanácsaival, észrevételeivel nagy segítségemre volt a recenzió orvosszakmai hátterének elkészítésében.

 

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület