Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről. Kijárat kiadó, Budapest, 2016.

Laczó Ferenc idén megjelent interjúkötetének hátlapján az alábbi mondat olvasható: „A német múltfeldolgozás egyesek szerint modellértékű.” Azok a hazai tendenciák, amelyek néha hódolattal adóznak, néha pedig elhűlten csodálkoznak a német szellemi munka eredményein, ebben a megközelítésben is tetten érhetőek. A német múltfeldolgozás eredményei sokszor a politikai kérdések fényében interpretálódnak, ez pedig olyan közép-európai berögződések mentén jelenik meg a magyar közönség előtt, amely sok esetben lehetetlenné teszi a megértést magát. Ahogy Dan Stone rámutat: „Míg Kelet-Európában leginkább azt vitatják, hogy a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak emlékezete megfér- e egymás mellett – és ennek lehetségesnek kell lennie –, Nyugat-Európában a nácizmust és bűneit gyakran őrült emberek cselekedeteinek tartják, melyeket úgymond ’odaát’ követtek el, és melyekhez ’nekünk’ azon túl nincs is közünk, hogy mindebből kiderül, mi magunk mennyire liberálisak és demokratikusak vagyunk.” Azért hogy ne csak egy (ráadásul a kötetben szereplő egyetlen nem-német) történész megjegyzésén keresztül mutassuk be a jelenség létezését, érdemes idecitálni a szintén megszólított Christian Gerlach vonatkozó észrevételeit is: „Az Auschwitz és a Gulag közötti összehasonlítások elsősorban politikai jellegűek, és a náci német, illetve a szovjeturalom közötti összehasonlítások bizony sokszor ebben merülnek ki. Megítélésem szerint az effajta kutatások elsősorban politikai célokat szolgálnak, és meglehetősen alacsony a tudományos értékük. E meglátás pedig a népirtások kutatásának egészére is vonatkoztatható.” A probléma közlésének szempontjából tehát helyénvaló volt az interjúkötet formája, amely a beszélgetőpartnerek életrajzi adatain túl szűretlenül adja át a német történészek megközelítési módozatait is. Azt hiszem, ezzel elkerülhetővé vált a ’fénymásolat fénymásolatának fénymásolatából’ adódó tartalmi és elvi elmosódás; így viszont a kötet esetleges hiányosságaiért csakis a szerző felel, hogy valóban a lehető legkörültekintőbb kérdésfeltevésekkel irányította-e a beszélgetéseket?


Bár kissé furcsának tűnhet az interjúk elejére beillesztett, állandóan visszatérő kérdés az adott történész érdeklődésének fiatalkori gyökereit illetően, mégis, azt gondolom, hogy egyáltalán nem felesleges. A kutatók értelemszerűen nem azonos földrajzi és kulturális környezetből származnak, ami nem csak az őket foglalkoztató kérdések szociológiájához ad érdekes adalékokat, hanem a magyarhoz képest lényegesen differenciáltabb német tudományos világ hátterébe is bepillantani enged. A mikrotörténelem legújabbkori tendenciáit önmagában az a tény is magyarázhatja, hogy az adott történész nem tudja magát függetleníteni a saját szűk környezetétől vagy egy külföldi egyetemen eltöltött időszaktól. Azzal hogy Jürgen Zimmerer Oxfordban tanult és az ott érthetően nagyobb hangsúlyt kapó gyarmatosítástörténeti irányzatok inspirálóan hatottak rá, értelemszerűen fordították őt a német kolonializmus addig meglehetősen hanyag eleganciával kezelt kutatása felé. De Michael Brenner élet- és családtörténete is fontos részletekkel szolgál vizsgálódásainak alakulását illetően. A zsidó felmenőkkel bíró Brenner a német-cseh-lengyel határvidék szülötte és már az általános iskolai élményei is fontossá tették számára a zsidó identitás elszigetelt, de egyidejűleg országokon átívelő attribútumait. Mindezek az impulzusok jótékony hatással bírtak a német történettudomány egészére nézve is, és táptalajt adtak a kutatások egyre részletdúsabb irányokba való fordulásához. Ezek főként a kisebb-nagyobb területi entitásokat (Lublin Dieter Pohl vagy Fehéroroszország Christian Gerlach esetében), esetleg a náci diktatúra egy adott intézményét veszik célba, mint például a Reichsarbeitsdienst (Birodalmi Munkaszolgálat) összehasonlító vizsgálata Kiran Klaus Patel esetében. Ezeknek a részleteknek köszönhetően az is érthetővé válik, hogy miért mondhatja azt Frank Bajohr, hogy az „absztrakt rendszerviták – melyek résztvevői a gazdaság vagy a politika elsőbbségét még az általánosságok szintjén próbálták bizonygatni – szerencsére már nincsenek divatban”. Azzal, hogy a ’90 előtti nagy rendszerelemzők (pl. Hannah Arendt, Ernst Nolte, etc) sokkal inkább a politikaelméleti vizsgálódások átfogó igényével dolgoztak és nem a mikrotörténeti kutatások eredményeire fektették a hangsúlyt, valójában csak a hidegháborús tömb-stratégiák szakmai leképződését jelentették. Ezzel szemben a határok megnyílásakor a korábbi politikai tömbök történeti legitimációi is kvázi jelentőségüket vesztették, ami a történeti kutatásokon is jócskán lemérhető. Az ’ügy’ dimenziói megváltoztak és a mai német történész számára már nagyobb fontosságot jelent egy partikuláris közösség vizsgálata, amivel a korábbi tömbök történeti jelentősége (és nem utolsósorban a felelőssége is) jobban differenciálható.


Nem csak bizonyosság dolga, de nem is pusztán a képzelőerő vagy a naivitás függvénye, ha a ’szakma’ politikába ágyazottságát bizonyos fokig a múltat modellértékűen feldolgozó Németországban is adottnak vesszük. Erre a legértelemszerűbben éppen a kutatások ’európaisodása’ mutat rá, hiszen a szocialista rezsimek bukásával nem csak a kelet-európai levéltárak nyíltak meg, hanem a kollaboráció kérdéskörén keresztül az adott államok szoftpolitikai befolyásolhatóságának új dimenziói is. Cinizmusnak tűnik, de a világ közvéleménye nagy valószínűséggel könnyedén túltette volna magát rajta, ha a német iskola nem hajtja be a ’szembenézés’ követelményeit a Harmadik Birodalom által megszállt országok emlékezetpolitikáján. Persze nehéz elképzelni, hogy a 20. század történeti komplikációi örökre megmaradhatnak a pártállami egyszerűsítések és az explicit hazugságok mocsarában. De arra várhatóan éles, politikai motivációktól egyáltalán nem független ellentámadás (vagy pusztán taktikus elhallgatás) vár, aki ezeket a már-már kondicionáltnak tűnő felelősségkérdéseket kívülről akarná új mederbe terelni. Lényegében arról van szó, hogy egy történeti probléma újratermeli önmagát azzal, hogy bizonyos nyugati sugalmazások itthon szakmai inkompetencia-vádakba csomagolt függetlenségvitákká alakulnak.


Gerlach egy számunkra (akár a hazai futballból) is ismerős jelenségre hívja fel a figyelmet akkor, amikor a Götz Alyvel közösen megírt, Az utolsó fejezet – A magyar zsidók legyilkolása című kötetének magyarországi fogadtatásáról beszél. „Előfordul, hogy megsértenek egyes helyi kutatói konvenciókat, s ezért néha bizony elutasításban részesülnek. Az elutasítást persze indokolni kell. Érvként leggyakrabban a külföldi kutató kompetenciahiánya szokott előkerülni.” Ebben persze benne van a történész (és úgy általában a bölcsész) szakma lényegi problémája is. A történész még közvetve sem termel profitot, emiatt a megítélésének függvénye nem lehet tökéletesen racionális, hiszen az egyik nem kerülhet a másik elébe azzal, hogy effektíve jobban dolgozik. Ugyanakkor, mint véleményformáló szakember, csak nehezen maradhat teljesen független. Emiatt foglalkoztatásának forrásai felett vagy az állam őrködik, vagy, ha éppenséggel attól független tud maradni, akkor a munkája a társadalom számára könnyen válhat érdektelen (és átláthatatlan) absztrakcióvá. Így a történeti felelősség kérdését vitató disputák egyúttal a források megszerzéséről és annak megtartásáról is folynak. Frank Bajohr gazdaságtörténeti megközelítései igencsak bonyolulttá teszik ezt a kérdést, hiszen az árjásítás procedúrája lényegesen alantasabbá teszi az elkövetők (Tätern) társadalmának indíttatásait. A módszer magyarországi követői (főleg Ungváry Krisztián) többek között éppen ennek a felhangnak köszönhették az ide vonatkozó publikációik meglehetősen ellentmondásos fogadtatását. A rablógyilkosság elmélete, amely nem csak kivégzőosztagokkal és csendőrökkel számol, hanem a civil tudomásulvétellel is, egyrészt kiterjeszti a felelősök táborát, másrészt a tömeggyilkosság irracionalitásából is faragni próbál. Ez természetszerűleg okoz heves vitákat ott, ahol még az adott kormányzat felelősségéről sincs egyöntetű konszenzus.


Azonban a kötetben gyakran előkerülő ’emberi gonoszság’ kifejezés egy kicsit elnagyolt, de korántsem céltalan általánosítása kapcsán joggal merülhet fel némi hiányérzet, vagy legalábbis egyfajta kétely, hogy az amúgy kifejezetten pontosan és tömören fogalmazó történészek miért nem szentelnek nagyobb figyelmet a ’bűn’ eredetének legalább egy részleges maghatározására. A mostanság háttérbe szoruló Norbert Elias féle szociológiai iskola, amely megpróbálta az addig (és úgy tűnik, azóta is) adottnak vett ’elkövetői’ indíttatásokat a német társadalomfejlődés, egy személyi affinitásoktól persze nem független, de mégis általános torzulásaként bemutatni, ebben a kötetben valahogy pótolatlanul marad. Igaz, a megszólalók kifejezetten erre irányuló kérdéseket nem is kaptak, de önmaguktól sem éreztek késztetést, hogy ezt az igencsak központi problémát legalább valamilyen módon kommentálják. Persze éppen a történeti rekonstrukció részletorientáltsága lehet a válasz: egyre több információ áll a rendelkezésünkre, ebből pedig a szociológusok dolga következtetéseket levonni. Elvárhatatlan volna a Raszkolnyikov és Porfirij beszélgetéseihez mérhető, grandiózus ítélet, de az ’elkövetők társadalma’ így csak az elkövetés pillanatában létezik, mintegy a sors megmagyarázhatatlan istenveréseként. Legalábbis az interjúk szűk szakmai kérdéseket firtató kontextusából ez látszik, még akkor is, ha jelenleg a terjedelem dolgában a lehetőségek szűkösek voltak. Mégis, Pohl maga vallja be, hogy bár a népirtásra való ösztönzés Berlinből érkezik, annak megvalósulása nem független a helyi apparátustól és a személyes indíttatásoktól sem. Viszont „az egyének esetenkénti elképesztő radikalizmusa ellenére sem hiszem, hogy az életutak döntő jelentőségűek lennének”. Tehát egyszerűen csak ott teremnek a katonák és a helyi funkcionáriusok, akik, mint antiszemiták és erőszak elkövetésére hajlamos elemek, valahogy elkövetik bűneiket. Az így fennálló hiátus miatt úgy gondolom, hogy a kötet egyetlen hiányossága az, hogy a szerző nem szerepeltett olyan történészt, aki kifejezetten az elkövetők társadalmi tapasztalatszerzéseinek fontosságával foglalkozik, így téve teljesebbé a felvázolt képet.


A kötet azonban így is tagadhatatlanul fontos, éppen annak provokatív üzenete miatt. Végül is mindegy, hogy milyen megközelítéssel olvassuk, a német kutatási eredményekről való információszerzésünkön túl, a népirtás és a háború kérdésében, a ránk vonatkozó utalásokról bizonyosan véleményt kell formálnunk. Laczó Ferenc igyekezett minden követelménynek megfelelni; az előszóban képet kaphatunk a kötet keletkezésének körülményeiről, a bevezető pedig részletes historiográfiai háttérrel megtámogatva azoknak is használható kalauz, akik nem akarnak több időt szentelni a német múltfeldolgozás megismerésére. Mindent egybevetve, a kötet célja a magyarországi kutatások új távlatainak megnyitása volt; remélhetőleg nem is marad reflektálatlanul.

Pócs Nándor

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület