Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Vele zuhan a másik…” – Christopher Duggan: A Bódult nemzet, avagy a Mussolini-imádat anatómiája

Christopher Duggan brit történész A bódult nemzet című könyve nemcsak abban egyedülálló, hogy magyar nyelven talán elsőként mutatja be ilyen teljességgel az olasz fasizmus létrejöttét, működését, bűntetteit és bukását, hanem hogy mindezt igen sajátos nézőpontból teszi. A nagy történelmi események tárgyalása mellett figyelmet fordít a történteket megélő emberek nézőpontjára, s levelek, naplók és visszaemlékezések egész sorát felvonultatva próbál választ keresni arra a kérdésre, hogy mi lehetett Mussolini elképesztő sikerének titka.


A legváltozatosabb források felhasználásával, de mindvégig a történész elfogulatlanságával igyekszik szemléltetni azt, hogy miként delejezte meg a fasiszta eszme Itália népét a földművestől az egyetemi professzorig. Az élettörténetekből és megszólalásokból korabeli arcok rajzolódnak ki a szemünk előtt, s egyszeriben érthetőbbé válik, miért is követték azt a karizmatikus vezetőt, aki valójában csak igen kevés és igen egyszerű üzenetet közvetített feléjük. S persze a könyv nem áll meg itt, hanem azt is megvizsgálja, hogy miként tisztelik még ma is sokan az olaszok közül azt az embert, aki semmi mást nem hozott végül népére, mint háborút, halált és pusztulást. A mikro- és a makrotörténet (ez esetben hagyományos politikatörténet) olyan hatásos eleggyé olvad össze A bódult nemzetben, melyet már csupán metodikája miatt is érdemes kezünkbe venni – a huszadik századi történelem iránt érdeklődőknek pedig egyenesen kötelező darab, hiszen általa mélyebb betekintést nyerhetnek egy diktatúra anatómiájába és lélektanába, a működésének és létrejöttének miértjeibe.


„Nem hiszek többé semmiben…” – írta naplójába 1919 októberében a Milánóban állomásozó Carlo Ciseri, a firenzei művészcsaládból származó fiatalember, akit a frontról hazatérve elborzasztott az a helyzet, hogy a hozzá hasonlóan a háborúból hazatérőket ócsárolják és becsmérlik – nézőpontja szerint elsősorban a szocialisták.„Tanácstalan vagyok. Felfogni se tudom, hogy ezektől az undorító politikai eszméktől vezérelve az emberek képesek annyira meggyűlölni egymást, hogy testvér öl testvért, holott inkább mindannyiunknak össze kellene fognunk a nemzet megújhodására, mindenekfelett gazdaságilag, és együtt kellene kihúznunk az országot a háború katasztrofális következményeinek kátyújából.” 1920 márciusában aztán lehetősége nyílt hallani Mussolinit Milánóban, s az esemény revelációként hatott rá. Noha naplójának megfogadta, hogy soha nem ártja magát a politikába és egyetlen pártnak sem lesz tagja, szinte azon nyomban elköteleződött a fasizmus ügye mellett. Carlo Ciseri története nem egyedi eset – s erre tanulságul szolgál a két háború közötti Olaszország története. De milyen okai is voltak annak, hogy egy győztes országban, Európa egyik legrégebbi és legimpozánsabb kulturális értékeit felvonultató országában diktatúra jöhessen létre, ráadásul olyan széleskörű támogatottsággal, mint a fasiszta Olaszországban?


Az események gyújtópontjában – ahogy a totális állammá váló Németország vagy a Szovjetunió esetében is – ezúttal is az első világháború kataklizmája és az azt követő tébolyult állapotok állnak. 1919-ben ugyanis a győztes Olaszország valójában vesztesnek érezte magát. A mindennapok embere úgy érezte, hogy a franciák és a britek megfosztották őket jogos jussuktól, vagyis azoktól a területgyarapodásoktól, melyeket az antant nekik ígért annak fejében, ha a központi hatalmakkal szemben lépnek be abba a nemzetközi konfliktusba, amelyet csak „nagy háború” névvel illettek a kortársak. A franciák számára elsősorban az olasz érdekszférában létrejövő Szerb-Horvát-Szlovén királyság megerősítése volt a cél, s így az olaszok szemében minden háborús erőfeszítés egy csapásra semmissé, de legalábbis értelmetlenné vált. A mindennapos nélkülözés, az ingatag belpolitikai helyzet és az egyre gyakrabban előforduló gyárfoglalások sem könnyítettek a helyzeten. A háborúval szemben elsősorban az egyház és a szocialisták léptek fel – utóbbi politikai csoportosulással szemben erős távolságtartás volt eleinte megfigyelhető. A weimari modell itt is működött – a caporettói katasztrófával szinte egy időben történt oroszországi bolsevik hatalomátvétel sokakat megrettentett. A liberális demokráciában és a kommunista modellben egyaránt csalódott olasz tömegek új utakat kerestek, valami olyan modellt, amelyet még nem próbáltak ki, s amely kellő irány mutat. Egy fényre vártak az éjszakában.


Ebbe a hatalmi-ideológiai vákuumba csöppent bele Benito Mussolini, aki az Il Popolod’Italia újságírójaként már többé-kevésbé országos hírnevet szerzett magának, s rögtön a háború után megvetette lábát a politika világában: Fasci di combattimento (Harci Szövetség) elnevezésű csoportosulásával egyre több embert tudott maga és zavaros eszméi mögé állítani. Christopher Duggan könyve jól szemlélteti azt, hogy a messianisztikus várakozás eleve adott volt a világégés utáni Olaszországban: az olasz társadalom megosztottságát olyan híres személyiségek is felvetették, mint Dante vagy éppen Machiavelli. (Jellemző módon mindketten saját bőrükön érezhették ennek hatását.) Megvolt ennek ellentételezéseként az erős, karizmatikus vezető iránti igény is, s nem mellesleg az egyház is hozzájárult ahhoz, hogy mindennek évszázados hagyománya legyen. A szentek tiszteletének Itáliában igen ősi hagyománya volt – s jellemző, hogy a fasizmus utolsó éveiben sem voltak képesek sokan szembenézni a tényekkel, s nem Mussolinit hibáztatták a háborús verségért, a széthullásért, hanem azokat a korrupt és inkompetens alakokat, akik körbevették (elsősorban a vejét, Cianot, vagy éppen Staracét). Elhíresült, gyakran ismételt kijelentés volt a „Se losapesse il Duce! – Bárcsaka Duce tudná!” – vagyis a vezető, a „géniusz”, az „újjászületett Caesar”, a „nemtő” nyilvánvalóan nem tudhat beosztottai léhaságáról és hozzánemértéséről, s emiatt következnek be mindazok a katasztrófák, melyek ellentmondanak a tökéletes világról alkotott képnek. Magát Mussolinit ezzel szemben úgy állították be, mint akinek nincs tudomása holdudvara bűneiről, vagy ha mégis, akkor nagylelkűen megbocsát. A fasizmus alapvetően a lelki tényezőkre, a szellemi, a spirituális erőre helyezte a hangsúlyt - a megfogható, materiális valósággal szemben azt tartotta üdvösnek és követendőnek, amely az emberek lelkében, gondolkodásában rejlik. Ilyen „hívőből” szép számmal akadt – s akad mai napig is.


A fasizmus sikerének egyik titka éppen az volt, hogy nem volt leírt, átlátható ideológiája – az egyetlen egységesítő elem maga a vezér alakja volt, akiben feltétel nélkül hinni kellett. Mussolini már az első pillanatban tartózkodott attól, hogy világos politikai programmal álljon elő. 1919. március 23-ai zászlóbontásának száztagú közönsége meglehetősen vegyes volt, ám a harag, a sértettség és a gyűlölet összekötötte őket. A fasizmus jellegzetessége éppen az egyértelmű, világos állítások hiánya volt – így aztán mindenkinek tudott mondani valamit. Mussolini mindenkit a fasiszták közé várt, akik változást akartak, és akik hittek a háborúban.


Duggan rendkívül alaposan mutatja be, s számos eltérő társadalmi helyzetű ember visszaemlékezésén keresztül teszi érthetővé, hogyan tudott megerősödni viszonylag rövid idő alatt a fasiszta párt, hogy miként vethették meg lábukat a parlamentben, hogyan játszott velük össze a hatóság, s végül, hogy milyen erőszakos akciókat hajtottak végre a szocialisták ellen. A naplók és memoárok sokaságában feltűnővé válik, hogy a fasiszták soraiban feltűnően sok a fiatal – azok, akik még nem rendelkeztek sziklaszilárd világlátással, s tulajdonképpen a helyüket keresték egy olyan világban, amelyben minden atomjaira hullott körülöttük. Amit láttak, az a múlt gyengesége volt. „A szabadság és demokrácia már rég egyet jelentett a kormányzati gyengeséggel, a bomlasztással, a gazdasági-társadalmi zűrzavarral, ezért ezeknek a szavaknak nem volt akkora érzelmi vonzásuk, hogy cselekvésre serkentsék az olaszokat.” – írja Duggan. A fasiszta rendszer hivatalos történelemolvasata annyit jelentett, hogy a liberális rendszer egyenlő a káosszal, és mindörökre járhatatlan úttá vált. Sokan gondolták úgy a két háború között (s ismét meg kell jegyezni: a későbbiekben is), hogy a fasizmus mentette meg Olaszországot a bolsevizmustól. Mussolini egy alkalommal azt mondta: „Ha a szabadság jogot jelent arra, hogy valaki köpjön a vallás, a haza és az állam szimbólumaira, akkor én mint a kormány feje és a fasizmus Ducéja kijelentem, ez a szabadság sosem lesz megengedve!”


A fentiekkel szemben Duggan jól mutat rá, hogy a fasiszta mozgalom maga is felelős volt azért a zűrzavarért, amely az első világháborút követően megrázkódtatta az olasz belpolitikát. A szocialista forradalomnak amúgy sem volt reális esélye a szerző szerint. Az 1922 utáni gazdasági fellendülés pedig korántsem a Duce és pártjának érdeme volt – számos európai országban tetten érhető jelenség volt. Ezzel szemben a fasiszták ténykedését – hasonlóan a kommunista vagy épp a nemzetiszocialista rezsimekhez - kezdettől fogva az erőszak és a politikai terrorizmus jellemezte. A szocialista vezető, Matteotti meggyilkolása nem az első volt a politikai gyilkosságok sorában, mégis ez vált a legismertebbé, s mintegy ikonikus tetté a terrorállam működése kapcsán. Az ellenzéki képviselő a választási visszaélések kapcsán emelt szót – röviddel ezt követően, 1924. június 10-én öt fasiszta ügynök meggyilkolta. Mussolini megelégedett egy rövid kommentárral az ilyen jellegű esetek kapcsán: „Az országnak erős kormányra, nem pedig szabadságra van szüksége.”


Duggan könyve sajátos nézőpontokat is beemel a történeti köztudatba. Az első ezek közül a király felelőssége. III. Viktor Emánuel nevezte ki miniszterelnöknek Mussolinit – a híressé vált marcia su Roma tulajdonképpen amolyan politikai színjátéknak tekinthető csupán. A királynak azonban ahhoz is volt joga elviekben, hogy megvonja a bizalmat a kormány vezetőjétől – meg is tette, sőt le is tartóztattatta a Ducét 1943-ban, ahogy a háborús vereség kezdett nyilvánvalóvá válni, s a szövetségesek közeledése is egyre inkább erre sarkallta. Az uralkodó támogatása lényeges tényező volt abban, hogy az olasz nép felsorakozott Mussolini és a faszita rendszer mögé. A királlyal folytatott eszmecseréinek dokumentumaiból az olvasó számára egyértelmű, hogy noha sok ponton nem értettek egyet, III. Viktor Emánuel mégis szimpatizált Mussolinivel, s ha nem is lelkesen, de józan megfontolásból támogatta a sikeres és egyre inkább népszerűvé váló vezetőt. A másik érdekes kérdés, amelyre számos történelmi visszaemlékezés, levél és napló rávilágít, az a Duce saját pártján belüli ellenzékének kérdése – azoknak a rohamosztagosoknak a tömege, akik a parlamentbe kerülés, a rendszer konszolidációja után nem akarták engedni magukat megzabolázni. Az ezzel kapcsolatos történészi elemzés talán A bódult nemzet legizgalmasabb részei közé tartozik.


Duggan helyesen mutat rá könyvében, hogy a nemzetiszocialista vagy épp a bolsevik rendszerhez hasonlatosan Mussolini fasiszta állama is kísérletezett a társadalom átalakításával. A maffia vagy épp az országszerte elképesztő méreteket öltő korrupció felszámolása azonban éppúgy sikertelen vállalkozás maradt, mint a népesedési mutatók javításáért tett kísérletek. S mindezen felül az „olasz néplélek” megváltoztatása sem volt sikeres – az „elpuhult”, „lusta” nemzet harci moráljának kialakításának kudarca már 1940 júniusában nyilvánvalóvá vált a Franciaország elleni invázió kudarcakor – ekkor az olaszok átestek első, de nem az utolsó megalázó második világháborús kudarcukon. Mussolini szeretőjének, Claretta Petaccinak így panaszkodott: „Harminc éve figyelem, hogy egyes olaszok miért annyira gyávák. Rabszolgák leszármazottai. Belegondolni is rossz, hány rabszolga párzott nőkkel! És tulajdonképpen csak ötven nemzedék tűnt le – szóval nem is olyan sok. És most ez a rabszolgavér megint felszínre tör. (…) Ha lenne jel a homlokukon, elpusztítanám valamennyit, kiirtanám őket. Ők csak salak, a nemzet szégyene. Örökös siránkozók, akikhallani se akarnak arról, hogy változtassanak a viselkedésükön. (…) Az olasz faj egy birkafaj. Tizennyolc év nem elegendő a megváltoztatásához. Ehhez vagy száznyolcvan év, sőt talán száznyolcvan évszázad szükséges.”


Duggan könyve kitér a diktatúrával szembeni ellenállás kérdésére is. Mussolini ellen négyszer kíséreltek meg merényletet, az utolsó sikertelen támadás csak növelte saját magába vetett önbizalmát, s persze számos jókívánságot tartalmazó levél érkezett ekkor a Duce titkárságára, jól érzékeltetve azt a hihetetlen személyi kultuszt, amelyet maga köré épített a hatalom éveiben. A fizikai ellenállás mellett a liberális véleményformálókat tekinthetjük a rendszer ellenfeleinek – az ő mindennapjaikat a folyamatos üldöztetés, zaklatás és ellenőrzés jellemezte – egyedül Benedetto Croce filozófusról 1300 aktát őrzött az olasz titkosszolgálat. A korábbi politikai rendszer hívei azonban nagyrészt emigrációba kényszerültek. A liberalizmusról ráadásul az olaszok többségének egyáltalán nem volt jó véleménye, hiszen szemükben egyet jelentett a gyengeséggel, a tehetetlenséggel. A fasiszta propaganda mindezt szemlátomást meg is erősítette. A liberális világot az emberek többsége olyan rendszernek tekintette, amely szükségszerűen bukásra volt ítélve. Így aztán a liberális kisebbség nem volt igazi ellenfele az OVRA (nevét talán a piovra „polip” szóból kapta, esetleg az Ohrana „olaszosításával keletkezhetett) titkos ügynökeinek – annál inkább a baloldaliak aktívabb és szervezettebb csoportjai. A besúgók és feljelentők szerepét sem lehet lebecsülni – miattuk is sokan menekültek hallgatásba, politikai inaktivitásba. A szülők a Duggan által idézett naplók tanúsága szerint féltették gyermekeik iskolai előmenetelét, s inkább elveik ellenére beíratták valamelyik fasiszta ifjúsági szervezetbe. Sok egykorú feljegyzés szolgalelkűen éltette a rendszert még akkor is, ha korábban ellenzői voltak a fasiszta eszméknek – nem tudjuk azért, mert eleve működött az öncenzúra, az orwelli „duplagondol” vagy egyszerűen félelemből.


A bódult nemzetkülön fejezetet szentel a Duce magánéletére, valamint arra a képre, amelyet tudatosan igyekezett kialakítani magáról. Az egyik legismertebb, hogy Mussolini mindig szívesen kérkedett férfierejével – megszámlálhatatlan sok szeretője közül talán a legismertebb Claretta Petacci, akivel majd együtt végzik ki és akasztják fel fejjel lefelé holttestüket a Piazzale Loretón. Rajta kívül azonban számos nővel volt dolga a vezérnek, s új jelentkezőkben sem volt hiány: százával-ezrével érkeztek –a levelek, melyekben az olasz asszonyok felajánlották szerelmüket a vezérnek. A Mussolinihez kapcsolódó számos legenda közül kiemelkedőek azok a történetek, amelyekben a fasiszta vezető álruhában járja az országot, s mindenkivel jót tesz, aki csak az útjába akad. Megdöbbentők, de egyben kissé megmosolyogtatók is azok a naplórészletek és visszaemlékezések, melyek írói látták vagy látni vélték Mussolinit. A háború alatt feltűnő gyakorisággal írtak a Ducéhoz levelet, hírt adva arról, hogy a gyermeküket Benitónak keresztelték. „E nevezetes nap hajnalán megszületett tizennegyedik lányunknak a varázslatos Italia nevet adjuk. Odaadó gondolatokkal viseltetve szeretett Ducénk iránt szebb jövőt kívánunk szeretett hazánknak.”Sokan fordultak haszonszerzés reményében is a Ducéhoz – jutalmak, tisztségek, állások, utak, házak, iskolák, templomok reményében. A rendszer ezek megvalósítását igyekezett a Duce személyéhez kötni, növelve ezzel Mussolini népszerűségét. Mussolini szülőhelye, Predappio valóságos zarándokhellyé vált, a település a fasizmus két évtizedében virágkorát érte – pártház, új templom, széles központi sugárút épült – utóbbi természetesen a Via Benito Mussolini nevet viselte. Itt alakították ki a szülőházat is, gondosan ügyelve a „nép közül való vezető” képére, miszerint a Duce is egy a sok közül; egy egyszerű patkolókovács és egy tanítónő fia. Mussolini meghagyta például, hogy a hálószobája derékalját kukoricalevéllel tömjék ki – jellemző módon ezeket folyamatosan cserélni kellett, mert a vallásos áhítattal ideérkezők folyamatosan lopkodták, mint afféle relikviát.


A könyv zárófejezetei a rendszer csúcspontja után bemutatják a fasizmus bukásához vezető utat is: harctéri naplók alapján válik érzékletessé az 1936-os etiópiai kaland kezdeti kudarca, majd a mérges gázok bevetésének emberiség elleni bűntette, valamint az a kolonizációs szándék, amely a fasiszta Olaszországot, s elsősorban a Ducét hajtotta, hogy „helyet találjon a Nap alatt” népe számára. Az addisz-abebai bevonulás Mussolini hatalmának csúcsát jelenti – az ekkor keletkezett személyes írások nem szűkölködnek az „isteni”, „csalhatatlan”, „megkerülhetetlen”, „Caesar” és „vallásalapító” jelzőkben. Azonban – és ez a történelemben nem egyedi - az égig szárnyalást hamar követte az alászállás: az 1936-os olasz-német barátsági szerződés, majd a Berlin-Róma tengely néhány kevéssé elvakult hívőt már el-elgondolkodtatott a jövővel kapcsolatban, különösképpen azokat, akik reálisan mérték fel Olaszország katonai potenciálját. Mussolini alighanem túlbecsülte hadserege erejét, bár a hozzá látogató Hitlernek büszkén mutatta meg flottáját és masírozó szárazföldi haderejét. Kétségei azonban minden bizonnyal mégiscsak voltak, miként Claretta Petacci is visszaemlékezett, egy alkalommal ezt mondta neki a Führerről: „Ha egyikünk elbukik, vele zuhan a másik is: nagyon szorosra fűztük a kötelékünk.” S ebben a Ducénak igaza is volt – az eleve meglévő olasz „faji öntudatot” csak még inkább felerősítette a náci szövetség, s fajelmélet a húszévnyi agymosás és dehumanizáció termékeny talaján elemi erővel szökkenhetett szárba. Bár tevőlegesen senki sem állt ki az olaszországi zsidókért, sokan vállaltak velük legalább lelkiekben szolidaritást, s néhány „hívőt” legalábbis elgondolkodtatott a velük való kegyetlen bánásmód. A pápa – aki az 1929-es lateráni szerződésben kiegyezett a fasiszta Olaszországgal – bár kevéssé erélyesen, de felemelte a szavát, s egy négyszemközti beszélgetésen az olasz király is közölte Mussolinivel, hogy „sajnálja a zsidókat”.


Duggan könyvének utolsó oldalain a háborúba sodródó fasiszta állam bukását, a Hitler parancsára kiszabadított Mussolini utolsó elkeseredett kísérletét, a Szociális Köztársaságot mutatja be. Jellemző módon ekkor a Duce ekkorra már ma is elkeseredetté, és ha lehet, még kegyetlenebbé vált – leszámolt nem egy, a közvetlen környezetében tartózkodó vezetővel (például volt külügyminiszterével, Cianóval). A szánalmas végjátékot a dicstelen vég követte – az olasz fasizmus utolsó, hátborzongató felvonása a Piazzale Loretón.


Duggan könyve a demokrácia szemszögéből vizsgálja a fasizmust, s az átlagember nézőpontjából közelít felé. Nyilván érdekes lenne ugyanezt a módszert alkalmazni más diktatúrák illetve totális államok esetében is, s így ezek összehasonlítására is újszerű módon kísérletet tenni. Már csak azért is, mert Olaszországban a Duce története mai napig nem ért véget megnyugtatóan. Mussoliniről és rendszeréről egy furcsa társadalmi kiegyezés miatt (amelyben a baloldal is részes volt) nem igazán beszéltek Olaszországban, s a belpolitikai instabilitás újabb évtizedei után ma sincs egyértelmű értékítélet a társadalomban a diktatórikus rendszerrel szemben. Mert Christopher Duggan könyve végén oldalakon keresztül sorolja azokat a vendégkönyvi bejegyzéseket, melyeket a huszonegyedik század Olaszországában a Mussolini-emlékhelyre látogatók ejtettek. Csak a példa kedvéért álljon itt egy: „Különös érzés fog el, valahányszor tisztelgek előtted. A mai világban csak egy karizmatikus ember és kiváló harcos adhatná meg nekünk, hogy minket, olaszokat világszerte tiszteljenek és féljenek. Kérlek, gyere vissza! (2006. január 15.)”


Maróti Zsolt Viktor

 

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület