Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Szirácsik Éva: Rablólovag vagy földesúr? Gróf Balassa III. Imre

2016. április 21-én debütált Szirácsik Éva legújabb monográfiája a Hegyvidék Galériában, annak a hármas könyvbemutatónak keretében, ahol az Unicus Műhely Kiadó a most megjelent kiadványait tárta az érdeklődők és a magyar történésztársadalom elé. Maga a könyv egy igényes kiadású, keményborítós, kartonált kötésű, 136 oldalas terjedelmű kismonográfia.


Szirácsik Éva ebben a könyvében gróf Balassa III. Imrét választotta kutatása tárgyául, a saját kora által rablólovagnak és megbízhatatlan hűségűnek tartott főurat, akinek még az utókor szépirodalmi hagyományanyagában is negatív emlékképe maradt fenn a kevésbé alapos vagy elfogult történelmi, gazdasági és társadalmi értelmezés miatt. Balassa III. Imre a róla korábban kialakított negatív imázs miatt nem vált a kutatások célpontjává, és mivel nem foglalkoztak vele, nem is vizsgálhatták meg a modern történettudomány komplex módszereivel, hogy az igazságmag burka alatt mi rejlik.


Balassa Imre nagyon változatos életutat futott be: családja révén grófi címmel bírt, Pest vármegye főispánja volt az 1650-es években, saját kastéllyal bíró főnemesként katona-állítással tartozott az 1664-es felső-magyarországi hadjárat idején. 1666-ban megsértette Wesselényi Ferenc nádort, amiért divényi várát megostromolták, és I. Lipót uralkodó elé vitték. Kegyelmet nyert, visszakaphatta birtokait. De a 17. század második felének képlékeny időszakában még háromszor „kényszerült” megszegni uralkodójának adott szavát: 1670-ben, 1674-ben és 1678-ban. A két előbbi alkalmával még megbocsátást nyert, viszont Thököly Imre 1678 őszi hadjárata során átadta a várat a kurucoknak, annyira megrémült attól, hogy negyedszerre már nem kap királyi kegyet, hogy önként vállalta a kuruc létet, a számkivetettséget, és belekényszerült a bujdosó életbe. Kuruc vezetőként 100 fős lovasszázadot tartott fenn, és két évig részt vett a császáriak elleni küzdelemben, mindenkor Thököly Imre egyik alvezére volt, egészen 1680 őszén bekövetkezett haláláig.


Balassa Imre főispáni tevékenységéről szinte semmit sem tudunk, alig van forrásunk, akárcsak életének korai szakaszáról. Csekély számú levelét találhatjuk meg a Koháry család levéltárában, itt 10-nél is kevesebb azoknak a missilis-anyagoknak száma, amelyet aláírásával illetett. Több forrás olvasható az 1666-os divényi büntetőhadjárat szervezéséről Wesselényi Ferenc anyagában, de még ez is kevés ahhoz, hogy a maga teljességében értékelhessük történelmi szerepét. Életének kései szakaszáról legfontosabb forrásnak nevezhető az 1678-1680 között írt naplója és urbáriumai.


Mint feljebb említésre került, Balassa Imréről a negatív emlékkép azért maradt fenn, mert nem tudott semmi pozitív, országépítő vagy hősiesnek nevezhető tettet felmutatni, de ebben nem ő volt a hibás, hanem sajnálatos módon a magyar történelmi helyzet, a nemzeti sors ugyanúgy rányomta a bélyegét, mint ahogy sújtotta Thököly Imrét is, akinek szintén negatív töltésű emlékképe maradt az utókorra. Annyi a különbség, hogy amíg Thököly életének minden mozzanatát feltérképezték a történészek, addig Balassa Imre nem kapott nagy figyelmet, bár igaz az is, hogy csupán kisebb léptékű „bűnök” elkövetésével vádolták. Annyi a lényeg, hogy mindkettő belekényszerült egy olyan szerepbe, amelyet végig kellett játszania. Balassa nem léphetett vissza 1678 után az uralkodóhoz, legalább is nem mert, mert félt, hogy ténylegesen kegyvesztett lesz. Az a tragédiája, mármint az 1678-as viselkedését tekintve, hogy meg akart maradni a király hűségén, de nem tehette, mert a túlerő miatt át kellett adnia a várat a kurucoknak.


A történelmi szakirodalom nagyon rossz képet festett Balassa Imréről, és súlyosan alulértékelte személyiségét. A következő jelzőket olvashatjuk: „minden ízében rablólovag”, „garázda, rabló főúr”, „fékezhetetlen, brutális természetű férfi, aki minden lépésével jogtalanságot és erőszakosságot követett el”. A 19. századi Nógrád vármegye történetírói több oldalra menő leírásokat adtak Balassa „rémtetteiről”, még ha azok a modern kutatások kronológiai rendszerezésének néha ellent is mondtak. Ezeket a szerzőnő felsorolja, idézi művében.


A pejoratív Balassa-kép rányomta a bélyegét a szépirodalmi alkotásokra is. Szirácsik Éva négy népmondát idéz, amelyekből nagyszerűen látszik, hogy mennyire eltorzított gondolatok röppentek fel valójában meg sem történt tetteiről, sátáni gonoszságot tulajdonítva neki. Az első mondában (Monda a szép Kláráról) nőcsábász, duhaj és gonosz főúrként ismerhetjük meg Balassát, aki saját szabójának meseszép lányát kívánja meg, aki hiába menekül előle, végül is elkapja, és ha nem is becsteleníti meg, de apját halálra kínoztatja, a lányt nyilvánosan megszégyeníti, és talán meg is öleti, ha az el nem menekülne Gács várába a vőlegényével. A második mondában (Nagyságos Balassa úr utolsó hintaja) Balassa nőgyalázóként és feleséggyilkosként jelenik meg előttünk, aki miután eltette láb alól az asszonyt és az őt gyóntató papot, a szomszéd főúr gyönyörű feleségét raboltatja el züllött cimboráival, hogy így szerezzen kedvére való, új asszonyt. Ám rajtaveszt, mert a felháborodott férj sereget gyűjt, és beveszi Divényt, ahonnan Balassa csak a trágya alá bújva tud kimenekülni, de üldözői hamarosan a nyomára bukkannak, és ő előlük menekülve, mocsárba fullad.


A harmadik monda témája a feleséggyilkosság. Az alaptéma ugyanaz, mint a 2. számú mondában, de itt a vallásos feleség elpusztításának leírásán van a hangsúly, és a szép, hollófekete hajú szomszéd úrnő elrablása és megerőszakolása mellékcselekmény, és maga a monda nem is zárul katarzissal, mintha nem lenne igazság a földön: Balassa tovább él, és dőzsöl-mulatozik a cimboráival, mintha semmi sem rendítené meg.


A negyedik monda Balassa III. Imre állítólagos kincséről szól, amelyet az ostromló császári sereg közeledtére ásott el. Itt találkozunk azzal a mondabeli vonással, hogy Balassa gonoszságából (ha indirekt módon is) pozitívum származik: a kincseket elrejtő katonákat (hogy el ne árulják a helyet) lemészárolják, de a falusi nép, amint keresi évek múltán a drágaköveket és az aranyat, egy másik „kincset” talál: hasznosítható, termékeny szántóföldet, amikor a mesebeli értékek után kutatva túrnak fel műveletlen területeket.


Ezután a szerzőnő bemutatja Balassa III. Imre politikai pályafutását. Kutatásai szerint a főúr felemelkedését és sikereit általában családi kapcsolatainak köszönhette. Számíthatott a saját családja hírnevére, mely grófi ranggal bírt; számíthatott a szintén befolyásos, bárói címmel rendelkező Koháry családra, mivel lánytestvére, Judit, Koháry I. István felesége volt 1648 óta. A Koháryakkal való kapcsolat megmaradt az 1670-es évekre is, mivel a meghalt I. Istvánnak fia, II. István szintén egyre magasabbra emelkedett a hivatali ranglistán, és bár jóval fiatalabb volt nála, Imre sokszor fordult hozzá közbenjárásért. Másik lánytestvérének, Emerenciának, házassága Esterházy Zsigmonddal, szintén lehetőséget nyújtott számára a kapcsolatépítésben. Balassa Imre az első feleségének révén rokonságba került Lippay György esztergomi érsekkel, és sok jel arra mutat, hogy Pest vármegyei főispánságának elnyerését és pozíciójában való 5 éves megmaradását a főpapnak köszönhette.


Egyetlen rokonával nem volt baráti a kapcsolata: Wesselényi Ferenc nádorral. A nádor nem támogatta Pest vármegyei főispánná való kinevezését, sőt aktívan részt vett 1666-ban Divény ostromának megszervezésében, és Balassa Imre fogságba ejtésében. Viszont még abban az évben megtörtént közöttük a kiegyezés, és a nádor nem küldte őt tovább pozsonyi tömlöcébe, hanem a maga asztalához ültette Murány várában levő kastélyában.


Balassa ügyes tárgyalási politikáját dicséri, hogy a kalocsai érsektől sikerült elnyernie a Váci Püspökség tizedbeszedési jogát, amellyel 6000 forint haszonra tehetett szert minden évben. A nagyszerű diplomáciai érzéke ahhoz is hozzájárult, hogy I. Lipóttól visszakaphatta korábban elkonfiskált vágbesztercei és divényi uradalmát, de visszaszerezhette Gyöngyös és Rimaszombat mezővárosok birtoklási jogait is.


Balassa III. Imre 1678 októberében kénytelen volt átadni Divény várát a túlerőben levő thökölyánus hadaknak. Mint már említettem, ezután már megijedt tettének súlyától, és nem mert többet kegyelemért jelentkezni az uralkodónál. Megmaradt Thököly oldalán, saját kompániát (lovasszázadot) állított ki, és a kuruc oldalon vett részt a harcokban. A szerzőnő rátalált egy egyedi jelentőségű forrásra, amelynek alapján megállapítható, hogy Balassa Imre 1679-ben és 1680-ban naplót vezetett, amelyben minden fontosabb eseményt feljegyzett, és másoknak elküldött leveleit is bemásolta ide. A levelek datálása alapján nagyszerűen követhető Balassa életútja és tartózkodási helyei 1679 tavasza és 1680 ősze között: együtt mozgott Thököly Imre kuruc főerőivel, bejárta a korabeli Heves és Külső-Szolnok, Pest-Pilis-Solt, Bihar, Gömör-Kishont és Szepes vármegyéket, valamint különböző hódoltsági területeken is megfordult. Naplókönyvében katonáinak névsor-listáját is megtaláljuk: a főúr név szerint említi az egyes mustrák (létszám-ellenőrzések) alkalmával, hogy kik tartoztak a kompániájába. 1679 augusztusának végén még csak 37 embere volt, de már novemberben 93-an szolgáltak az alakulatban. Balassa gondosan feltüntette, hogy kik mentek át más kuruc egységekbe, kik szöktek meg tőle és kik kaptak jutalmat harci érdemeikért.


Naplójának bejegyzései szerint 1680 tavaszán negatív változás állt be az egészségi állapotában, ez megállapítható abból is, hogy írásképe teljesen megváltozott. Utolsó levelét szeptember közepén írta, és források alapján biztosan igazolható, hogy 1680 novemberének elején már halott volt. Ezzel a szerzőnő meg tudta cáfolni a korábbi szakirodalom állításait, miszerint Balassa Imre 1683-ban halt meg.


Szirácsik Éva könyvében bemutatja Balassa III. Imre életmódját és anyagi kultúráját birtoktestei gazdaságának fényében, majd részletesen ismerteti ezen uradalmak birtoklástörténetének főbb adatait. Az olvasó megtudhatja, hogy Balassának Erdélyben, a Felvidéken és a Duna-Tisza közén is volt birtoka. Pozsony vármegyében 1670-ig birtokolta az éberhardi birtoktestet, amelyhez 100-nál több jobbágytelek tartozott a Csallóköz területén, sőt magában a korabeli „fővárosban” is birtokolt egy 10 ezer Ft értékű házat. 1671-től az éberhardi birtokot Szelepcsényi György esztergomi érsek kaparintotta meg konfiskálás címén.


A Gömör vármegyei Rimaszombat városának fele (90 egész jobbágytelek) is neki tartozott hűbérrel, jobbágyai 500 Ft-os adót fizettek neki.


A Heves és Külső-Szolnok vármegyei Gyöngyösön 17 jobbágytelekkel rendelkezett, amelynek lakosai 120 forintot fizettek neki. A Trencsén vármegyében található vágbesztercei birtoktestét 1675-ben kapta vissza az uralkodótól. Az uradalom 25 településének lakosai 2406 Ft adót fizettek Balassának.


A divényi birtoktestét 1671-ben veszítette el a főúr, majd 1678-ban szerezte vissza, de nem teljes egészében, mivel a 82 hozzá tartozó településből csak 54-et kapott vissza. Ez az 54 település öt tiszttartósághoz tartozott, és összesen 2648 Ft jövedelmet adott Balassának az 1680-as évben. Ám a jobbágyok késtek, vagy nem is szándékoztak kifizetni a földesúri járandóságot, ezért Balassa katonákat küldött a vágbesztercei és a divényi birtoktestek falvaiba. Mivel a vissza nem kapott települések adójára is igényt tartott a főúr, azokba is fegyvereseket küldött, és (a Kamara jogát semmibe véve) beszedette a pénzt és terményeket.


Amikor a főúr Erdélybe menekült 1671-ben, Apafi Mihály fejedelemtől is kapott birtokokat: Hadad és Sebő mellett voltak birtokai, valamint Kővár környékén bírt három további faluval: Sóimező, Nyeres és Dámfalva.


Balassa Imrének volt még egy birtoka Kelet-Magyarországon, az ún. „csanádi uradalom”. Ez az uradalom két részből állt: egyrészt Makó mezőváros teljes körű birtoklásából, ahonnan elvileg 200 forintot és 40 darutollat várhatott adóként Balassa. Az említett uradalom másik része a mai Szerbiában és Romániában szórtan elhelyezkedő, kisebb méretű birtokokból, főleg elpusztásodott területekből állt, Máramarostól kezdve egészen Csanád vármegyéig.


A könyv utolsó fejezetében megtalálhatjuk a divényi birtoktest 1660-as összeírását, urbáriumát, amelynek elemzését professzionális módon készítette el Szirácsik Éva. Az urbárium jelentőségét azáltal nyeri, hogy adalékokat nyújt a terület hajdani társadalmi, gazdasági életének jobb megismeréséhez. Ez az az urbárium, amely kimondottan Balassa III. Imre szemléletét tükrözi a földesúr és a divényi uradalmában élők közötti gazdasági kapcsolatot illetően, mert ezt a gróf készítette el. Az urbárium szerint a divényi uradalom volt Nógrád vármegye legnagyobb uradalma, amelyhez 81 település és 31 puszta tartozott az urbárium elkészülése idején. Az uradalom ekkor öt tiszttartóságból állt, ám azt hozzá kell tenni, hogy bizonyos települések és puszták Heves és Külső-Szolnok, valamint Pest-Pilis-Solt vármegyében helyezkedtek el.


Az uradalmat, a benne lévő településeket, gazdaságokat elsősorban gazdasági szempontból mutatja be az urbárium. Azokat az adatokat rögzítették, amelyek a birtokos számára fontosak voltak: a földesúr és jobbágyai viszonyát, a parasztok vagyoni helyzetének egy aspektusát, s az utánuk járó szolgáltatásokat.


Az urbárium a következő részekből áll. Az első oldalak a divényiek szolgáltatásait, valamint a katonaelemek járandóságát közlik. Ezt követően tiszttartóságonként sorolja fel az uradalomhoz tartozó településeket és pusztákat. A tiszttartóságokon belül rátér az egyes települések urbáriumaira, így válik a forrás urbáriumok halmazává. A lakott helyeket egyrészt számszerű adatokkal jellemzi. Mindenhol fölírták a gazdaságok számát, a hozzájuk tartozó gazdákat és családjuk férfi családtagjait. A gazdák neve mellett jelezték jogi állapotukat, azaz nemes, jobbágy, házas, vagy házatlan zsellér mivoltukat. Ezután az egyes gazdaságoknál számba vették a jobbágytelkek méretét és az igás állatok számát, összetételét. Végül a település pusztatelkeinek számát jegyezték le. Az összeírások azonban a falvaknak, mezővárosoknak csupán azt a részét tartalmazzák, amely Balassa Imréhez tartozott . A települések egy részében, főként a török fenyegetésnek kitett , déli V. tiszttartóság falvai esetében, nem történt ilyen irányú összeírás. Az urbáriumok következő részében az adott település földesurának járó szolgáltatásokat jegyezték föl nem egységes szempontok szerint, volt ahol szűkszavúan, máshol részletekbe menően sorolták föl az ottlakókra háruló kötelezettségeket.


Szirácsik Éva szerint az 1660. évi urbárium Balassa tiszttartójának közreműködésével készült, s így a jobb helyismeret miatt megbízhatóbb forrásnak tekinthető a vármegyei, vagy országos összeírásoknál.


A könyv legvégén bőséges irodalomjegyzék található, valamint egy 8 oldalas színes fotómelléklet a szerzőnő Divény váráról és környzetéről készített felvételeiből.


Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a szerzőnő nagyon helyesen ragadta ki kutatásának témáját annak a mostanában kibontakozó új kutatási irányzatnak szellemében gondolkodva, melyben a magyar történelem nagynak és fontosnak tartott alakjai mellett a „mellőzött” nagyurak is esélyt kapnak történelmi pályafutásuk valós megítélésére és mérlegelésére. Ezzel az új kutatási szemlélettel (amelyet már a Koháry II. Istvánról szóló 18. századi birtoktörténeti munkáiban a szerzőnő maga is kiválóan alkalmazott) kimutatta, hogy Balassa III. Imre politikai instabilságának alapja nem a kurucbarátság volt, hanem birtokainak megtartási vágya és az a (bár alaptalan) félelem, hogy többszöri kuruc oldalra állása miatt nem kap újabb feloldozást az uralkodótól. Nem tagadható, hogy bizonyos szempontból a személyisége hordozott magában bizonyos negatív jegyeket, mellyel Wesselényi Ferenc nádort is felingerelte, de Balassa nem számítható bűnösnek és hazaárulónak semmilyen nézőpontból.


A szerzőnő balladákat, népmondákat sorol fel, majd rávilágít arra, hogy a Balassa III. Imréről írt romantikus, 19. század végi és modernkori szakirodalom sokszor egymásra épül, majd eredeti levéltári forrásokat dolgoz fel, melyben bemutatja a főnemes politikai pályáját és birtokainak szervezetét, azoknak működtetését. Szirácsik Éva könyve méltó darabja annak az alapkutatási anyagnak, mely a Balassa III. Imre életével foglakozókra serkentő hatással bírhat a további kutatások terén.

Dr. Komjáti Zoltán Igor

 

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület