Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Vizi László Tamás: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek…” A magyar nemesi felkelés a francia háborúk időszakában, különös tekintettel Székesfehérvár és Fejér vármegye inszurrekciós szerepére. Székesfehérvár, Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2014.

A szerző jelen kötete egy klasszikusan szép külsejű és kivitelezésű lábjegyzetelt helytörténeti jellegű szakmonográfia. Témája a magyar nemesi felkelés (insurrectio) a francia háborúk időszakában. A kötet mutatók nélkül, ellenben számos egyéb „szériafelszereléssel” jelent meg: angol, német és francia nyelvű rezümék, 21 oldalnyi tematikusan bontott bibliográfia (ebben nincsen forrásjegyzék), továbbá 30 oldal terjedelmű gazdag, szép és sokféle anyagot – az insurrectiora, Fejér megyére és Székesfehérvárra vonatkozó eredeti dokumentumok átiratai és fotói – tartalmazó függelék.


A kötet szerkezete, struktúrája logikus és átgondolt, ami hatékonyan segíti az egyébként gazdagon adatolt, „sűrű” szöveg befogadását. Ugyanezt célozza a tiszta, egyszerű, lényegre törő, helyesírási hibáktól és elgépelésektől mentes szerzői főszöveg is. További segítséget nyújt, hogy a szerző gazdagon idéz, de nem csak történeti, hanem recepciótörténeti forrásokat is, például verseket, amelyek segítenek megérteni (vagy talán inkább megérezni) az insurrectio jelentőségét és hangulatát.


A nemesi felkelés mindig népszerű történeti téma volt, csak éppen ellenkező előjellel: a 20. század első feléig romantikus, historizáló érzületű, míg a szocialista időszakban ellenséges, nemesség-ellenes hangulatban kutatták és prezentálták a jelenséget. Csak a 2000-es évek elejétől alakult ki egy jóval tárgyilagosabb nézőpont, amelyben éppen Vizi László Tamás e tárgyban megjelent tanulmányai működtek közre. A szerző e kötetének bevezetőben jelzett célja az, hogy kapcsolatot teremtsen a nemzetközi, magyar és lokális, Fejér megyei folyamatok között és ennek háromszögében mutassa be a magyar nemesi felkelést.


A kitűzött célt a legegyszerűbb – vagy legalábbis csalóka módon annak látszó – és leghatékonyabb módon valósítja meg: matrjoska baba-szerűen – ha történetelméletibb módon akarunk fogalmazni, akkor mikrotörténeti jelleggel – halad a nagyobb egységektől a kisebbek felé. Még pontosabban fogalmazva, több „babáról” van szó, ugyanis ciklikusan újra-újrakezdi ezt a technikai megoldást. Hogyan? Az első ciklusban (első három fejezet) bemutatja a magyar – főként társadalmi-demográfiai – viszonyokat, utána ezen belül Fejér megyét, majd végül Székesfehérvárt. A második ciklusban (negyedik fejezet) a francia háborúkat ismerteti, a nemzetközi eseményektől lefelé haladva egészen Székesfehérvárig. Ezután következnek azok a fejezetek (5–10.), amelyek kifejezetten a nemesi felkelésről szólnak, és annak hagyományaitól, jogi környezetétől jutnak el a négy insurrectio – 1797-ben, 1800–1801-ben, 1805-ben és végül 1809-ben – leírásáig. Az utolsó nemesi felkelés ismertetése tulajdonképpen egyben a kötet összefoglalása is (mivel kifejezetten összegző fejezet nincsen), amelyet még követ egy értékes, ámde kicsit függelék jellegű leírás a napóleoni háborúk következtében megjelenő járványokról Székesfehérváron. 


Az első négy felvezető, kontextust vázoló fejezetben kirajzolódik a 18. században lassanként regenerálódó ország, és benne a modernizálódó Székesfehérvár képe. Ez az ország került bele a Habsburg Birodalom részeként a francia háborúkba, egyrészt a császári-királyi haderőkben szolgáló hivatásos magyar katonák, másrészt pedig a nemesi felkelők révén. (76. o.) Továbbá a Magyar Királyság egyes területei többször kerültek rövidebb időre francia megszállás alá. (77–82. o.)


A nemesi felkelés hagyománya az 1222. évi Aranybulláig megy vissza, azonban a későbbiekben értelmezése bővült: nemcsak a nemesek személyes hadbavonulását, hanem banderiális és portális általános felkelést is jelentett, tehát egy egész társadalmat átfogó jelenséggé vált. (94. o.) Ennek 18–19. századi jogi arculatát a később többször módosított 1741. évi LXIII. törvénycikk adta meg, amely 31 paragrafusban szabályozta a felkelés körülményeit és módozatait. (101. o.) A reformkorban, az 1825–1827. évi országgyűlésen – ezt nem nagyon említik egyébként – szintén szóba került az insurrectio szabályozása, ámde a kérdés az 1848-ban kezdődő polgári forradalommal végül teljesen aktualitását veszítette. (109–110. o.)


Az első három nemesi felkelés komolyabb hadi esemény nélkül zajlott, ellenben szervezési-logisztikai (sőt társadalmi) szempontból érdekes. 1797-ben Fejér vármegye a rá rótt 364 fő helyett csak 256-ot állított ki, a létszám a szombathelyi kiképzés idejére 329 főre duzzadt (122. o.). A létszámbeli eltérések oka ismeretlen. (118. o.) Az 1800–1801. évi nemesi felkelés nagyban hasonlított a korábbihoz, mivel az inszurgensek most sem kerültek bevetésre. (128. o.) Ebben a megye a tervezett 192 lovas felkelőből 177 főt állított ki 1800-ra. (132. o.) Az 1805. évi felkelés annyiban hasonlított a megelőző kettőre, hogy az inszurgensek ekkor sem kerültek harcérintkezésbe a franciákkal. Ellenben mellékhatása a székesfehérvári polgárőrség megalakítása lett. (157. o.) Az 1809. évi, utolsó insurrectióban 627 Fejér megyei felkelő vett részt (171. o.). Az 1809-es nemesi felkelés mindenképpen eltért a korábbi háromtól: sor került ugyanis a reguláris csapatok mellé beosztott inszurgensek és a francia csapatok összecsapásra Győrnél, amely vereséggel végződött és az utókor „győri futásként” emlékezik rá mai napig. Tulajdonképpen itt következik a kötet sava-borsa, mivel nemcsak részletekbe menően ismerteti a győri csatát (vö. 190–196. o.), hanem értelmezi és értékeli is azt. Fő következtetése az, hogy a csatvesztés stratégiai következménye az volt, hogy a Győrnél győztes francia csapatok részt tudtak venni a wagrami ütközetben, míg a Belső-Ausztriai Hadsereg nem tudta erősíteni a császári-királyi csapatokat. A szerző elemzése alapján a győri fiaskó oka a Belső-Ausztriai Hadsereg táborkarának rossz stratégiai döntéseiben keresendő, amelyet az udvar a kezdetektől tudatosan eltusolt és a győri vereségért azonnal a magyar inszurgenseket tette felelőssé. (219. o.) Erre az is okot adhatott, hogy a bécsi udvar tartott József nádor egyre növekvő hazai népszerűségétől és félt egy esetleges köré szerveződő magyar hadsereg létrehozásának lehetőségétől. (220. o.) Vizi természetesen azt is rögzíti, hogy a magyar nemesi felkelés szervezete a 19. század elejére már elavult volt, képzettsége, harcértéke nem felelt meg a kor sztenderdjének, ugyanakkor komoly helyi szintű (pl. Fejér megyei) logisztikai munka állt a szervezés mögött, illetve több példa is azt mutatja, hogy a felkelők becsülettel helyt álltak „éles helyzetben” is. (222. o.)


Vizi László Tamás kötete egy nagyon részletes hely-, politika-, és művelődéstörténeti szintetizáló monográfia, ami a témát elegánsan – és cseppet sem sértőn vagy hazafiatlanul – fosztja meg a rátapadt mítoszoktól. Tárgyát stílusosan és tárgyilagosan kezeli, logikus felépítettsége pedig lehetővé teszi a hihetetlenül adatgazdag és részletes szöveg befogadását. Bevezető fejezeteinek – amelyek egészen tág körben rajzolják meg a történelmi hátteret és kontextust – köszönhetően pedig nemcsak a nemesi felkelések, hanem az egész korszak iránt érdeklődőknek nyújt olvasmányélményt.

Illik Péter

 

copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület