Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Bárczi Zoltán: Új korszak hajnalán. Gondolatok a történelem törvényszerűségéről
Bp., Unicus Műhely, 2014.

A 2002-ben, 34 éves korában elhunyt fiatal, történelem iránt fogékony jogász, Bárczi Zoltán (http://barczizoltan.uw.hu/) Új korszak hajnalán. Gondolatok a történelem törvényszerűségéről c. kötete egy rendszerszintű politikai-történeti elemzés és kísérlet a jövő folyamatainak felvázolására, amely 2014-ben jelent meg az Unicus Műhely kiadó gondozásában. Ekképpen egyfajta kísérlete az Isaac Asimov által feltalált – jelenleg persze fiktív – pszichohistória megvalósításának, mivel a világban zajló makrofolyamatok leírása útján kísérletet tesz a jövő feltérképezésére.

A kötet több szempontból is izgalmas szellemi kihívás, mivel egy fiatal, a világ számos táját megjárt ember kísérlete a világ történetének szintetizálására, és az ennek során felfedezett – avagy felfedezni vélt – törvényszerűségek alapján a jövő „bejósolására”. A téma és a cél önmagában is hatalmas. Ugyanakkor a szerző a kötetet alkotó esszéket, fejezeteket 2002-ig már megírta, de ezek csak 2014-ben jelentek meg. Így egyfelől – az író tragikus halála miatt – nincs kivel vitatkozni, illetve ő maga sem tudja módosítani nézeteit. Másfelől pedig – a legtöbb történelmi témájú kötettel ellentétben – e kötet jóslatai ellenőrizhetőek, hiszen ami a szerző számára a közeli jövő volt, az számunka már a közeli múlt. Az írót mindenképpen dicséri az, hogy több jóslata is „bejött”, avagy megvalósulni látszik. Ugyancsak a szerzőt méltatja, hogy a legtöbbeket megelőzve ismerte fel Kína világhatalmi szerepét, és annak változásait, tovább azt, hogy az európai-amerikai világrend a csőd, vagy legalábbis fundamentális változások felé közelít. Ez utóbbi gondolattal például Immanuel Wallerstein 2004-ben megjelent World-systems analysis c. kötetének számos tézisét előlegezte meg. Formáját tekintve a kötet 239 oldalon, képmellékletek, mutatók, forrás- és irodalomjegyzék, illetve jegyzetapparátus (egy hosszasabb írás kivételével) nélkül, viszont számos szemléletes ábrával és igényes borítóval jelent meg. Általában a szerzők is részt vesznek a kötetek végső csiszolásában átnézve a tördelést, kiadást. Mivel ez nem történhetett meg, a kötetben maradt pár kisebb szépséghiba.

A kötet jellegénél fogva két hagyományba is beilleszkedik. Egyfelől az Európát és a világot szintézisszerűen elemző, általában a hanyatlást (vagy legalábbis gyökeres változást) jósoló esszéisztikus művek sorába, amelybe mutatis mutandis beletartoznak például Oswald Spengler, Ortega y Gasset, Immanuel Wallerstein munkái. De ide lehetne sorolni a saját koruk eseményeit kritikusan látó történészeket, történetírókat is, mint például Ammianus Marcellinus, Edmund Burke, vagy éppen Alexis de Tocqueville. A recenzens itt persze nem tudja kivonni magát annak hatása alól, hogy maga is kísérletezett az európai problémák felvázolásával Európa alkonyi fényben c. kötetében, illetve mindig izgatta, hogy megvalósítható-e Asimov pszichohistóriája a gyakorlatban, így számára e kötet az egyik legszemélyesebb olvasmányélménye, dacára annak, hogy a szerzőt nem volt alkalma ismerni, illetve maga a téma cseppet sem személyes jellegű. A másik hagyomány, amelybe a kötet illeszkedik, a szépirodalom, sci-fi, utópia, és anti-utópia metszéspontjában van. Egyrészt mert a szerző alapállása, hogy a jövő a birodalmak kialakulása felé mutat, így az általa felvázolt világrend hasonlít Orwell kontinens-civilizációihoz, a nemzetállamok felszámolásával pedig a globalizációt látja a jövő irányának, ami hasonlít Isaac Asimov, és a sci-fi „nagy öregjeinek” (Arthur C. Clarke, Robert A. Heinlein) elképzeléséhez a jövőben egyesülő emberiségről. Másrészt pedig ilyen jellegű kötetnél megkerülhetetlen Aldous Huxley Szép új világ c. regényére való asszociáció.

A kötet három nagy részre tagozódik, amelyek a következő címeket viselik: A Gandhizmustól a Manifest Destinyig, A történelem kezdete és a Virtuális birodalmak. A kötet egyes részeinek szerkesztettsége, kifejtettsége nem teljesen azonos mértékű, illetve gondolatilag sem tökéletes az egység, például a nemzetállamok hol teljesen negatív szereplőként, „zárványként” aposztrofálódnak, hol kissé pozitívabban, szükségszerű rosszként. Ez a fajta töredezettség természetes, mivel a szerző nem tudta befejezni művét és nem is rendezhette maga sajtó alá. Ugyanakkor az író nyílt, egyenes szókimondása, az arisztotelészi kategorikus felosztásra épülő stratégiája, illetve nagy, makrofolyamatokban való gondolkodása teljesen következetes a könyv egészén át.

Az első nagy rész nyolc alfejezetre oszlik, amelyek mindegyike sajátos perspektívát képvisel, illetve domináns bennük a keleti érdeklődés és a kategóriákra való osztás mint munkamódszer. Az első fejezet Gandhi nézeteit ismertetve értékes betekintést nyújt az indiai politikai gondolkodás alapjaiba, illetve ezeket vetíti ki a nemzetközi konfliktusok rendszerére. Ennek egyik fontos mellékszála a természettel szembeni új ökológiai szemlélet kialakítása, amelynek célja nem az  erőforrások kizsákmányolása kellene legyen. A második fejezet a nemzetközi konfliktusmenedzselés lehetséges formáit mutatja be. A harmadik egy rövid, három oldalas vázlat, ami a korábbi két fejezethez kapcsolódó lehetséges ellenvetéseket fogalmazza meg kérdés formában. A negyedik fejezet Kínáról és nemzeti kisebbségeiről szól, ekképpen hiánypótló és nagyon aktuális írás. Az ötödik fejezet egy vallástipológia, amelyben a szerző a világ vallásait kategorizálja és jellemzi. Talán itt jön ki leginkább a kategóriákra osztás azon hátránya, hogy a merev választóvonalak statikussá teszik az elemzést, mind időben, mind pedig strukturálisan. Erre néhány példa: (A) „[a kereszténység] terjeszkedő ideológiát támogat a nem keresztény területek ellen.” (46.) Ez a megállapítás egyes időszakokban nyilván igaz, de ugyanakkor nem sok esélyt ad a térítés, az evangelizáció pozitív megközelítésének és értékelésének. (B) „[az iszlám] kötelezővé teszi más népek térítését erre a vallásra még akkor is, ha ezt szent háború formájában kell tenni a hitetlenek ellen.” (48.) Az időbeli dinamika itt is hiányzik, hiszen kezdetben az iszlám toleráns vallás volt és a dzsihád sem szent háborúként értelmeződött. (C) Míg a szerző a kereszténységnél kitért a protestáns irányzatokra is, az iszlámnál nem használ csoportokra osztást, holott e valláson belül is számos, akár egymással is hadban álló csoport van. (D) A jainizmus kapcsán a szerző úgy vélekedik, ez a legbéketűrőbb, és ezáltal leghumánusabb vallás. Ez természetesen hihető, ugyanakkor a kijelentés alapja, hogy a béketűrés az egyik legfontosabb erény, míg az erőszak a legnegatívabb jelenség. A már említett Immanuel Wallerstein mondja azt az erőszakról, hogy a modern európai társadalom egyfajta rémülettel tekint rá, míg a korábbi korok nem. (https://www.youtube.com/watch?v=EPcryvhSOco) A hatodik fejezet nem véletlenül viseli a Szubjektív látomás a globális jövőről címet, mivel azt az érzetet kelti, hogy a globalizáció és a birodalmak
kialakulása pozitív jelenség, míg a nemzetállamoknak nincsen jövőjük. Mindenképpen érdekes a szerző vélekedése az USA-ról és Oroszországról. Bár a szerzőnek koránt sincsen jó véleménye az USA-ról, mégis erősen pozitív prekoncepciónak tűnik jelenleg Bárczi részéről az, hogy az USA nagyhatalom marad a jövőben is. A Szovjetunió esetében viszont jóslata megfontolandó a jelen politikai helyzetben: „[…] az új nacionalista erők ilyen [elzárkózás] politikai irányzatot választhatnak módszerül a Szent Oroszország védelmére a külföldi befolyás ellen.” (77.) A hetedik fejezet a faj és nemzet kapcsolatával foglalkozik, főként a Szovjetunióban és Kínában. Talán itt ütközik ki leginkább a szerző negatív szemlélete a nemzetállamokkal kapcsolatban és hite abban, hogy „Ma a világméretű közösség kialakulásának vagyunk tanúi.” (86.) Az előbbi nézet oka az lehet, hogy a szerző nem veszi figyelembe az emberek erőteljes kötődéseit szűkebb (társadalmi, anyagi, térbeli) környezetükhöz, amit jól jelez, hogy a nemzetállamoknak mai napig alig sikerült felülírniuk a középkori törzsi kereteket (gondolva itt például a normannokra, bretonokra, gascogneiakra, bajorokra, szászokra stb.), illetve a létrejött nemzetállamokat kétséges, hogy felül tudják írni a globális eszmék. Erre jó példa, hogy a McDonald’s (kezeljük most univerzális eszmének, hogy elvben a világ minden táján ugyanolyan terméket árul) is „elhajlott nemzeti irányba” például a „röstiburger”, vagy egyéb, adott országokban jellegzetes ételek „hamburgerbe ötvözésével”. Az utóbbi feltételezés oka pedig az lehet, hogy a nagy folyamatokban való gondolkodás mindig az egyén (mint a folyamatok alkotóeleme és létrehozója) elhanyagolására
és a globális folyamatok mindenhatóságába vetett hitre csábít. Az utolsó fejezet éles szemmel elemzi az USA (főként kül) politikáját, leleplezve annak egyre többet elemzett hipokratikus ellentmondásait. Itt érdemes megemlíteni, hogy a kiváló dokumentarista, Michael Moore filmjeiben hasonló megállapításokra jutott, de Bárczinál később! Ugyanakkor egy nagy ziccert mindenképpen kihagy a szerző, ami azért kelt hiányérzetet, mert izgalmas lett volna erről olvasni a véleményét: a sorok között kitűnik, hogy az USA-t sokakhoz hasonlóan egyfajta bolytársadalomnak tartja. Ugyanakkor bizonyos értelemben a kínai állam- és társadalomszervezet is az, mégis teljesen másként. Ez mindenképpen megérhetett volna egy összehasonlító elemzést.

A kötet második nagy részének témája az idő, a történelem folyamatai és a világbirodalmak alakulása. A szerző alapállása itt is az, hogy az európai világrend valódi világrenddé alakulása kétségen kívül álló pozitívum. Ennek megfelelően „Nem ésszerű-e az, hogy az Európán kívüli kultúrák ’felszabadulása’ új civilizációs alternatívákat hozhatnak létre, hogy ebben az értelemben 1989 nem a történelem vég-, hanem kezdőpontját jelenti?” (103.) Innentől a szerző két szakaszhatárt jelöl meg: 1492 és 1989. Az 1492 előtti történelem számára az elő-történelem, amelyben a „magukba zárt kultúrák” csak sporadikusan kapcsolódnak. A második szakasz lényegében Európa (az USA-t a szerző Európa teremtményének tartja) dominanciájáról szól, míg ’89 után kezdődik a világtörténelem. Ez kategorikus időkezelés meglehetősen merev, tekintettel arra, hogy Európa már a keresztes hadjáratok korától élénken nyitott volt a világ más területei felé, illetve 1492 és 1989 meglehetősen szimbolikus dátumok. Emellett érdemes figyelembe venni, hogy már a 15. század előtt is kialakultak olyan birodalmak, mint Nagy Sándoré (gondoljunk itt csak a susai menyegzőre) vagy Róma, amelyek jóval túlmutattak elszórt kultúrák sporadikus kapcsolódásán. Paradox módon ugyancsak kissé merev a nyugati civilizáció dinamikájának modellje (126.), amely így pont a dinamikát fedi el. Eszerint kb. 500 évente osztódás figyelhető meg: a 7. században az iszlám megjelenése, a 11. századi egyházszakadás a katolikus egyházon belül, a 16. századi reformáció, továbbá Amerika eltávolodása a nyugattól a 19-20. században. Ha ezt jobban lebontjuk, akkor látszik igazán a nyugati civilizáció dinamikus, tulajdonképpen folyamatos változása: már nagyjából az iszlám megjelenésével egy időben jelentkeztek a keleti és a nyugati kereszténység között a feszültségek az ikonok használatával kapcsolatban, amelyet csak tetézett a pápa szerepének kérdése, majd következett a formális egyházszakadás 1054-ben. Ugyanígy a lutheri reformációnak is szoros előképe Husz János munkássága, aki már 100 évvel korábban szorgalmazta az egyház katolikus reformját. Ugyanígy az amerikai kontinens eltávolodása is már megkezdődött a 16. században, tekintve, hogy V. Károly és II. Fülöp rendeleteit is csak vonakodva hajtották végre az Újvilágban. A világrend formálódását tekintve a szerző alapállása ez: „Az amerikai világrend, amely teljes szélességében csak 1989 óta kezd kiformálódni, igazából már 1945 óta létezett, és a Szovjetunió csupán ’zárványként” ékelődött be ebbe a világba […]” (112.) Utólag persze lehet tudni, hogy a SZU megbukott, bár a jelen események mindenképpen óvatosságra intik a szemlélőt Oroszország szerepével kapcsolatosan. Ráadásul sokan úgy látják, hogy az USA világhatalmi szerepe lényegében pont az 1990-es évek óta hanyatlik. Emellett, ha eszmei szinten nézzük, a kommunizmus (vagy annak változatai, mint a reformkommunizmus) ma is sokak számára reális alternatívát képvisel a liberális kapitalista gazdasági, társadalmi, politikai rendszerrel szemben. A szerző másik alaptétele, hogy a jövő új nagyhatalma Kína lesz. Elég nehéz ezt vitatni, ugyanakkor érdemes kiegészíteni az elemzést a kínai nagyhatalom Achilles inával: a hierarchikusan szerveződő „bolytársadalom”, a tömeges szegénység és a túlnépesedés problémáival. 

A harmadik, az elsőhöz hasonló terjedelmű rész szintén térben és időben, kategóriákra osztásban gondolkodik. A szerző ilyennek vázolja fel a „szép, új világot” 2030 körül (177.):

A szerző az általa euro-amerikainak nevezett világrendet így osztja fel:

Ibériai töredékes világrend (1492-1598)
A káosz kora (1598-1701)
A modernitás megteremtéséért folytatott küzdelem (1701-1814)
A brit világrend (1814-1914)
Az alternatív modernitások (fasizmus, nácizmus, kommunizmus) (1914-1989)
Amerikai világrend (1989-?)
Alternatív modernitások Európán kívül (?)

Mivel a szerző szerint 1492 előtt nincs világtörténelem, így innen kezdi a szakaszolást. Persze a „világ”, mint olyan többféleképpen értelmezhető, mégis felmerül a már említett alexandroszi birodalom, Róma, de akár a nagy görög gyarmatosítás is, amelyben megjelenik az igény a keleti és nyugati kultúrák és régiók szintézisére. Szintén megfontolásra érdemes lenne, hogy mennyire töredékes az az ibériai világrend, illetve mennyiben ibériai, tekintve, hogy a kora újkori Európa sokkal inkább dinasztikus, semmint területi alapon rendeződik, így teremtheti meg több országból álló birodalmát a Jagelló vagy éppen a Habsburg família. De leginkább elgondolkodtató az alternatív modernitások elképzelése. Nem biztos, hogy ezeket lehet elvágólagosan kezelni az európai gondolkodástól vagy éppen az (amerikai) liberalizmustól. Jonah Goldberg Liberal fascism c. könyvében (http://www.kurrenstortenelem.hu/pdf/recenzio/2010/07/goldberg_2010.07.pdf) a francia felvilágosodást és a jakobinizmust tekinti az első progresszív európai eszmének, és ebből vezeti le az amerikai liberalizmust, a fasizmust és a kommunizmust is, közös tőről fakadónak tartva őket. Valamint az elmúlt két évtizedben egyre többekben fogalmazódik meg kétely az amerikai világrend létezésében, bár ez nyilván szkeptikus vérmérséklet kérdése. A szerző Európa problémáira tekintve a következő gondolatmenetet rajzolja fel ebben a részben: (A) Az amerikai tömegkultúra benyomulása nem oka az európai civilizáció hanyatlásának, hanem tünete (166.). (B) A hanyatlás oka, hogy az európai nemzeti kultúrák elkezdik elveszíteni vitalitásukat. (uo.)  (C) A paradoxon: nemzetállamok nélkül nincs európai civilizáció, velük viszont nincs birodalom. (167.) (D) Milyen válaszokat tud adni Európa? Semmilyet. (186.) (E) Azért, mert még rosszabb helyzetben van, mint például Afganisztán, a szerző szerint a „történelem alatt”. Ennek oka, hogy intézményeiben függ az USA-tól, illetve spirituálisan is függő helyzetben van, hiszen az USA nem más, mint az oda a 18. században exportált „Európa-paradigma” kiteljesedett változata. Azaz Európa saját gyermeke foglya lett. (216.)

A kötet óriási érdeme, hogy az elsők között ismerte fel (a kései megjelenés ellenére) a keleti világ szerepének változását és az Európán kívüli világ elemzésének létszükségletét.   A recenzens véleménye szerint Bárczi könyve ebben a műfajban (ide értve a magyar és angol munkákat is) az egyik legizgalmasabb szellemi kaland. Ezt jelzi, hogy szinte minden oldala egyetértésre, egyet nem értésre vagy éppen továbbgondolásra provokál (ennek megfelelően a recenzens saját példányának szinte minden bekezdése valamely véleménnyel „preparált”), nem hagyja pihenni az olvasót.

  Illik Péter
copyright 2016
Kurrens Történelem Egyesület