Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

A tavasz tizenhét pillanata (Семнадцать мгновений весны) Fekete-fehér, magyarul beszélő, szovjet tévéfilmsorozat, 840 perc, 1973.

Rendező: Tatyana Lioznova
Író: Yulian Semyonov
Operatőr: Pyotr Katayev
Zene: Mikael Tariverdiyev
Látványtervező: Boris Dulenkov, Feliks Rostotsky
Vágó: Kseniya Blinova

 

Egy cím, amely önmagában vált szállóigévé, éppen úgy, mint a Hurrá, nyaralunk! vagy a Tűz van, babám! Mindenkinek ismerős lehet még a Strilitz név is, amely a ravasz hírszerző személyének a szinonimája lett – mindannak ellenére, hogy a legtöbb filmrajongónak nem volt lehetősége végignézni az alapművet, mert annak vetítését a rendszerváltás után mindegyik csatorna elfelejtette. Szerencsére a Filmmúzeum 2006 őszén – egyébként nézői közkívánatra – műsorra tűzte (aztán még egyszer) a sorozatot, utána pedig dvd-n is kiadták, így a filmrajongók új nemzedéke is megismerkedhetett a Nagynémet Birodalom végnapjaiban játszódó keserű történettel.

 

1945 márciusában kezdődnek az események. Eredeti nevén Makszim Makszimovics Iszajev őrnagy, jelenleg Max Ott von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov), az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (SD-Ausland, azaz a hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes), az SS és GESTAPO középvezetésébe hosszú évek óta beépült szovjet titkosszolgálati tiszt számára élete egyik legnagyobb kihívása következik el: le kell lepleznie azokat, akik különalkut akarnak kötni a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy az egyesült német-szövetséges haderő keleten megfordítsa a háború sorsát. A célszemély, aki a különbéke puhatolódzásai fogadja, sem senki: maga Alan Dulles, az OSS, vagyis az amerikai elhárítás svájci helytartója. Stirlitz elsődleges gyanúsítottja – hosszas „információk a mérlegeléshez” után – Himmler lesz, az SS Reichführere, aki közben valóban elküldi egyik emberét Svájcba, hogy ott az amerikaiakkal tárgyaljon a fegyverszünetről és az átállásról, meg persze Hitler megbuktatásáról. (Ez egyébként történelmi tény: Himmler magát akarta kineveztetni Hitler utódjának, erre utalás van A bukásban is, amikor beszáll az autójába és ezt a megjegyzést hagyja hátra a még mindig hűségeseknek.)

 

Stirlitznek nem könnyű a dolga: egyrészt el kell hárítania a védelmébe vett német belső ellenállókra fenekedő veszélyt, továbbá ki kell választania közülük azt a megfelelő embert egy svájci útra, akinek a feladata a nyugati hatalmak informálása lesz a német különbéke lehetetlenségéről. Két ember indít az útjára, két életidegen értelmiségit: Pleischner professzort (Jevgenyij Jevsztignyejev), aki aztán Svájcban lebukik, és öngyilkos lesz, továbbá vele párhuzamosan Schlag lelkészt (Rosztyiszlav Pljatt), aki viszont nem, bár tudtán kívül Stirlitz azt adta be róla Schellenbergnek (Oleg Tabakov), a német külügyi titkosszolgálat vezetőjének, hogy a lelkész az SS különbéke-tárgyalását megy meghiúsítani. Meggyűlik azonban neki is baja: nyaka körül megszorul a hurok, amikor az egyik GESTAPO-ügynök nyomot lel a rádióadójához, majd kibombázzák magát az adóállomást is, és az ott ténykedő házaspár női tagja (Käthe, azaz Kátya – Ekatyerina Gradova) az elhárítás karmaiba jut, ő maga pedig óvatlanul, ujjlenyomatot hagyva egy szőnyegbombázás alatt felhívja a pártkancellária vezetőjét, Martin Bormannt, hogy informálja őt Himmler különútasságáról, és ezzel még jobban felpaprikázza a náci vezetés üldözési mániáit. Stirlitz viselkedése felkelti főnökének, a GESTAPO vezetőjének, azaz Müllernek (Leonyid Bronyevoj) a figyelmét, aki innentől kezdve kettős játszmát játszik: egyrészt Stirlitzet teszteli nap, mint nap, másrészt Stirlitz félrevezető „eredményeivel” igyekszik konkurálni Schellenberggel, ugyanakkor igyekszik kivédeni Himmler fondorlatait is. A fordulatos történet számtalan eseményével természetesen lehetetlen megismertetni a nézőt – elegendő annyit mondani, hogy a különtárgyalások elbuknak (ez történelmi tény), Stirlitz és Kátya pedig megússza az egészet.

 

A háromévnyi forgatással létrehozott mű alapját képező könyv Julian Szemjonov (1931–1993) alkotása volt. Ő a maga idejében a szovjet közönség és irodalomkritika körülrajongott szerzőjének számított. Rendszeresen kiküldték (hadi)tudósítóként olyan külföldi helyszínekre, amelyekről az átlagos szovjet hírlapíró nem is gondolhatott, továbbá a KGB is bizalmas viszonyt ápolt vele –  a 80-as évek végén például addig szigorúan titkos állambiztonsági aktákat is publikálhatott. Szemjonov már egészen korán kitalálta a német belbiztonsági szervekbe beépült szovjet hírszerző alakját – a „Vihar őrnagy” c. könyvében már szerepelt Stirlitz, aki a németek által aláaknázott Krakkót mentette meg a pusztulástól. (Ez ismét valóságos eseményeken alapult: a nácik valóban meg akarták semmisíteni az ősi lengyel székvárost, csak a csodán és a sietségen múlott, hogy ez kudarcot vallott – a totálisan elpusztult Varsó helyett egy ideig a lengyel kormány azon gondolkodott, hogy Lengyelország székhelyét Krakkóba telepíti át.) A „Tavasz tizenhét pillanata” először 1961-ben jelent meg folytatásokban, majd 1968-ban könyv alakban – Magyarországon a mára már legendás Albatrosz-sorozatban 1971-ben „Stirlitz-dosszié” címen (fordította Dalos György). Ez csak egy állomás volt a könyv sikerútján: az első megjelenése után sorra kiadták a szocialista tömb államaiban és mindenütt méltó elismerést nyert mind az olvasóközönség, mind a kritika által – bár ez utóbbi kissé lekezelte azt, mondván, hogy nem magasirodalom, hanem lektűr, bár kétségtelenül a jobb fajtából.

 

És ami a legfontosabb: Stirlitz valóban élt! Na persze nem teljesen így…  A film esetén nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy – amint mondani szokás –, semmi baj nincs vele, „csak a torka véres”. Ugyanis az a lehetőség, hogy egy szovjet hírszerző beépüljön az SS középvezetésébe (pláne a főhadiszálláson), a történelemtudomány szerint kizárt volt: minden SS-tisztet (mármint németet, mert volt más nemzetiségű SS is) 1750-re visszamenőleg lenyomoztak családügyileg, ez pedig Stirlitznek nyilván nem jöhetett volna össze. Aztán meg az is tény, hogy ilyen személy, mármint egy szovjet hírszerző, nem szerepelt a német elhárításnál. Az pedig, hogy a nácik Dulles-szel akartak volna barátkozni, merő fikció: ez a KGB szándékos dezinformálása lehetett Szemjonov felé, mert az ugyan tény, hogy Himmler ki akart egyezni a nyugati hatalmakkal – csak éppen nem Svájcon és nem Dullesen keresztül.

 

Ugyanakkor mégis volt valami alapja az egésznek. 1995. február 21-én halt meg ugyanis az a Jan Csernyak (1909–1995) nevű szovjet hírszerző, akiről  Szemjonov  Stirlitz alakját mintázta. Csernyak 1930 és 1945 között Németországban dolgozott, több tucat ügynöki hálózatot hozott létre, és a háború alatt az ő jelentései alapján állították föl a német repülőgépeket figyelő radarállomásokat, de információit még az atomfegyver kifejlesztésének kezdeti szakaszában is fölhasználták. A kém világháború utáni életéről azonban semmit sem tudunk… Azonban halála előtt pár nappal mégis megkapta a jutalmát: Mihail Kolesznyikov  tábornok, a vezérkari főnök és a katonai hírszerzés parancsnoka,  továbbá Fjodor Ladigin  vezérezredes halálos ágyán átadta neki az Oroszország Hőse kitüntetést a világháború alatt végzett érdemeiért. Más kutatások szerint egy Willi Lehman (1884–1942) nevű német tiszt alakjából lett kifaragva Stirlitz alaja (a wikipedia legalábbis ez fogadja el), aki Breitenbach néven kémkedett a szovjeteknek 1929-től, beépült a GESTAPO-ba és az SS-be (századosi rangot ért el), majd 1939-től az RSHA IV. osztályán dolgozott (Stirlitz a VI-n.), és 1942-ben bukott le és kivégezték. A legnagyobb tette egyébként az volt, hogy 1941. június 19-én értesítette a szovjet vezetést az ország megtámadásáról, de az hiába jutott Berija és Sztálin kezébe, ők egyöntetűen dezinformációnak minősítették az anyagot. A többit meg már tudjuk…

 

A film hatalmas siker volt. Vetítése idején kiürültek az utcák, csökkent az áramfogyasztás, a rendező – Tatjána Lioznova – elmondása szerint még Brezsnyev is felfüggesztette minden tevékenységét, csak hogy megnézhesse. A legboldogabb csoport azonban – a film stábja mellett – a KGB volt. Ugyanis a rendszerváltás után derült ki, hogy a filmet ők rendelték meg: kedvet akartak csinálni vele a fiatalok részére a hírszerzői munkához.

 

Utólag nézve: a film legnagyobb meglepetése nem is a történet, hanem sokkal inkább az, ahogy ábrázolta a németeket. A világháború után a szovjet propaganda ezt a nemzetet a II. világháborúval kapcsolatban kétféleképpen festette le: egyrészt szörnyetegként, másrészt pedig diktatúra által fojtogatott, elnyomorodott népként. A német vezetésnek azonban nem kegyelmezett még az utóbbi szemlélet sem. Mellesleg a nyugati háborús filmek sem voltak ennél jobbak: azok általában egyszerűen ostobának ábrázolták a német katonát, aki csak gyilkolni és fosztogatni tud – kivéve a főtiszteket, mert azokat viszont nyakas, fafejű, a felsőbb vezetésnek mindenben korlátoltan magukat alárendelő alakokként funkcionáltak.

 

Ez a film azonban teljesen más beállításban mutatja be a népet és a katonákat – helyesebben szólva ez utóbbi esetén az egyenruhában páváskodó adminisztrátorokat, mert a filmben csak hivatalnokok szerepelnek, nem frontharcosok. A német nép itt egyfajta „semmi különös” szerepet játszik – mindenki teszi a dolgát, senki sem politizál, mindenki emberközeli, és csak a háború végét várja. A náci vezetés bemutatása viszont szakított a korábbi sémákkal. Itt a nácik nem holmi elmebajos rémek, nem is szolgalelkű torzszülöttek, hanem inkább hűvösen ravasz, szolgálatkész, intelligens és mindezek mellett is fontos emberi érzelmekkel (barátsággal, bizalommal és hűséggel) bíró személyiségek, akik kifejezetten szellemesek: a film szinte minden részében van közöttük egy-egy filozofáló beszélgetés, de még Stirlitz besúgója, Krausz is  – akit a főhős a film második fejezetében lelő – irodalombarátként mutatkozik be és éppen ezzel kapcsolatos eszmefuttatásba kezd, amikor eldördül a Luger... Fura, de épp a Szovjetunióban született egy olyan mű, amely a nácikat pozitívabb módon ábrázolta. Müller, a Gestapo főnöke maga is ilyen figura – éppen ezért lesz ő a legveszélyesebb ellenfele Stirlitznek. Schellenberg SS-Brigadeführer maga a hivatali cinizmus, de nem lehet tőle elvitatni az intelligenciát, Bormann pedig, a szovjet történetírás egyik legutáltabb alakja, a pártkancellária vezetője hidegfejű, ravasz emberként mutatkozik be. De kiemelt szerepet kap még a filmben Himmler és Göring, mi több: még Hitler is megjelenik néhány képsor erejéig. A nácik ilyetén ábrázolása persze nem volt a véletlen műve: ha a filmnek a kémtevékenységhez kellett kedvet csinálnia, akkor az ellenséget sem lehetett a küzdelemre érdemtelennek bemutatni.

 

Azt már nem tudjuk lemérni, hogy ez a propagandafilm milyen hatást tett a fiatal szovjet nemzedékre. Valószínűleg nem sokat, mert a film maga sem tett meg semmit azért, hogy a hírszerző életét olyan színesen ábrázolja, ahogy azt a fiatalok általában elvárják. Stirlitz nem valami akcióhős (a filmben gyakorlatilag nincs erőszakos jelenet), hanem egy, már ötven év körüli férfi, egy csinovnyikuniformisban feszítő aktakukac, akin látszik, hogy megszenvedi a szakmáját: kiégett, rezignált, mosoly alig hagyja el a száját, de mégsem egy Bogart-féle karakter, mert néha úgy érezzük, hogy csak percek választják el az idegösszeomlástól: halálosan fáradt és megkeseredett, már-már depressziós. Nincs az életében sem szórakozás, sem nő, sem barátok: egy öregedő, magányos férfi ő, akit elszakított a sors a hazájától, egy olyan egyenruhában jár-kel, amit gyűlöl, és akinek mégis az utolsó pillanatig állnia kell a sarat az őt, és másokat fenyegető folyamatos életveszélyben. Nem valószínű, hogy a fiatal hírszerző-jelöltek ilyen sorsra vágyakoznának – de ha mégis erre a szakmára adják a fejüket, akkor érdemes megnézniük még a Magánbeszélgetést is, hiszen ebben a Coppola-filmben Gene Hackman, a magánynyomozó ugyanezt a karaktert nyújtja. Viszont a film nagy erénye, hogy megkímélte a nézőt a szovjetbarát propagandától: néha ugyan esik szó Marxról és a kommunizmusról, de Stirlitz számára ezek evidenciák, ezért nem is terhelték ezekkel a nézőt a film készítői.

 

A tizenhét pillanat tele van hosszú snittekkel: ez jellemző volt a szovjet filmművészetre. Ezek alatt mindig megszólal egy-egy fülbemászó, szomorkás melódia, mintegy jelképezve a szereplők magányát, félelmét, kiszolgáltatottságát egy nekik idegen, fenyegető világban. A zeneszerző Mikael Tarivergyiev igen jó munkát végzett, hiszen a muzsika önálló számokként is megállja a helyét. Egy mai néző persze szinte kibírhatatlannak érzi, hogy mennek el a tízpercek anélkül, hogy bármi érdemleges változás is esne a történetben, de minden részben mégis van két-három ügyes fordulat, továbbá a film készítői nagy hangsúlyt helyeztek a szereplők lelkiállapotának a bemutatására is. Mivel pedig mindenki megkeseredett – a nácik álmaik összeomlása, a nép a kiszámíthatatlan jövő okán –, ezért aztán sok-sok olyan jelenettel találkozunk, amikor semmi nem történik, csak zene szól, Stirlitz elmereng egy nő látványán, filmet néz egy moziban, cigarettázva ballag a hűvös utcákon, vagy kirakósdit játszik az irodájában, miközben körülötte zuhognak a bombák. Pjotr Katajev operatőr és Lioznova rendező közös munkája volt ez az erős atmoszférateremtés, amely az egész filmen végigvonul: tanítanivaló többek között a film abból a szempontból, hogy lehet csak két ember párbeszédéből hatásos feszültséget teremteni, de még a „merengő” részek is igen erős hangulati töltéssel bírnak (pl. amikor Pleischner az állatkertben a mackókat nézi vagy amikor Stirlitz az autójában elalszik az út mellett). Külön ki kell emelni a szereplők közül Oleg Bronyevoj alakítását, mert teljesen eszköztelenül tudja megjeleníteni Gestapo-Müller ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas és atyai, de figyelni kell rá, mert mindegyik szava egy-egy pillangótőr, amely életveszélyesen villog a beszélgetőpartner nyaka mellett.

 

A film a nézőt alaposan hozzásegíti ahhoz is, hogy megfelelően tudja értelmezni a történetet. Az egész film alatt folyamatosan elmagyarázza a narrátor – Both Béla, azaz „Bástya elvtárs” magyar hangján–, hogy éppen mikor mi történik és mi a háttere. Ez a furcsa alámondás specialitása lett ennek a filmnek. Az eredmény ugyan didaktikus, de hát az egész filmet annak szánták a készítők, így nem megy a film rovására.

 

Külön érdekessége a műalkotásnak, hogy egy nő készítette, mivel viszonylag kevés női rendezőt ismertünk meg a világban.

 

Végül: a film nem véletlenül készült fekete-fehérben. Amikor Stirlitz elérkezik a „információ a mérlegeléshez” részekhez, a mű bemutatja a célszemély (a különbéke lehetséges kezdeményezőjének és az ellenlábasok) életrajzát, ezt korabeli dokumentumokkal festi le, azok pedig fekete-fehérek voltak. Így a film a dokumentum- és képzelt jeleneteket összemossa egymással, s ez az egyik erőssége is, hiszen így valósághű lesz az, hogy Stirlitz is egy (még) fekete-fehér filmkorszakban szerepel.


Stirlitznek kész kultusza támadt Kelet-Európában, amely a mai napig kitart. Szemjonov például kénytelen volt a szovjet közönség nyomásra továbbírni a művét. Az 1984-ben megjelent A tavasz megszépíti Berlint c. könyve ugyan nem egy Nobelre jelölt alkotás és film sem készült belőle, de mindenképpen érdemes begyűjtenie egy antikváriumból annak, akit magával ragadott a film hangulata. Aztán persze ne feledjük el azt sem, hogy a Stirlitz-dosszié népi viccelemekkel is elkeveredett az idők folyamán. A karakter ugyanis annyira hatásos volt, hogy a legkülönbözőbb tréfákat hozta létre a köznyelvben.

Gyöngyösi Zoltán

 

copyright 2015
Kurrens Történelem Egyesület