Kurrens Történelem 

Thank you! Your submission has been received!

Oops! Something went wrong while submitting the form

Üdvözöljük a Kurrens Történelem Egyesület honlapján!

Hitler szülővárosa: Braunau

 

Így kezdődik a Mein Kampf: „Isten kegyelméből Braunauban az Inn mellett születtem.(…) Ez a kis határmenti városka nagy feladat jelképévé lett számomra.” Elsősorban azért, fejti ki Hitler, mivel a város az osztrák-német határon feküdt (és fekszik ma is), s mint ilyen, azt jelképezte számára, hogy a német vérközösségen belüli mesterséges határ léte tarthatatlan. Induljunk el hát Braunauba am Innbe, ebbe az osztrák kisvárosba. Igen könnyű odaérni, ha Salzburgban szállunk meg: alig egy óra út, kedves dombok és mór kupolás templomok között. Münchenből az út ugyanez, csak le kell térni az autópályáról.

Befutunk hát Braunauba és látható, hogy ez egy teljesen közönséges kisváros igen csekély számú látnivalókkal. Habár folyópart mellett van, még csak annyit sem lehet róla elmondani, hogy lenne egy kellemes sétatere a víz mellett. Egy híd vezet át a belvárosába a német oldalról, jön hát a már jelzett folyópart, majd egy széles és hosszú, kikövezett, most fizetős parkolóként funkcionáló piactér. Itt boltok és kávéházak fogadják az embert. A teret az egykori városkapu zárja le. De ha ezen áthaladunk, úgy száz méterre a keskeny utcácska bal oldalán egy fejtett vörös sziklába botlunk egy ház előtt. Mit keres ez itt? Építési törmelék talán?

Nos, itt állunk a Salzburger Vorstadt 15 sz. ház előtt, s a kő mögött Hitler szülőháza található. Az épület, mint ahogy a fénykép is mutatja, stílustalan, igazán nem érdemli meg a műemléki státuszt, amiben pedig  leledzik. Most mégis főszerepet kapott az osztrák belpolitikában: mint ahogy hetente beszámol róla a média, épp azon tépelődnek a Lajtán túl, hogy mit csináljanak vele. Az ötletelések túlzóan előreszökkenőek, mivel az épület már száz éve ugyanannak a családnak a tulajdonában van, tehát előbb ki kellene sajátítani. De ha ez meg is lesz: mi légyen a sorsa? Bontás vagy maradhat a helyén, csak valami emelkedettebb „antifasiszta funkcióval”, mint most? Esetleg helyezzenek el benne egy állami hivatalt? Jelenleg ui. üres, mert a tulajdonosa és az osztrák állam közötti bérleti szerződés 2011-ben egy felújítási jogvita miatt megszűnt, s kiköltöztették belőle az addig ott működő „sérült emberek foglalkoztatóját”. Pedig kár lenne érte, elég jó állapotban van (a középső, sárga ház az):

Hogy ez az elmúlt 71 évben miért nem jutott senkinek ez eszébe?Talán azért, mert Hitler – a könyvében foglaltakkal ellentétben – sohasem tanúsított vonzalmat Braunau iránt, tekintve, hogy épp kikeveredett a járókából, amikor a család elköltözött Linzbe. Egyszer járt csak itt, az Anschluss idején, amikor – hogy Braunaut némileg misztifikálja – ezen a hídon hajtott át a határ fölött és futó tiszteletét tette a házánál. Bormann, a pártkancellária vezetője a szokásos túllihegő buzgalmában azt át akarta alakíttatni egyfajta nemzetiszocialista szentéllyé – láttunk erre példát, ld. Sztálin születési kunyhóját Goriban. Ebből semmi sem lett, s a háború után a ház visszasüllyedt helybeli építészeti sorstársai közé, vagyis az érdektelenségbe. Az útikönyvek kikerülték a bemutatását és antináci fesztiválokat sem szerveztek köré. A városi tanácsnak azonban mégis eszébe jutott, hogy jobb, ha a néha-néha idevetődő turisták felhagynak a helyi lakosok zaklatásával („jó napot, a Hitler háza merre?”) és a II. világháború kitörésének az ötvenedik évfordulóján elhelyezték előtte a nevezett követ ezzel a szöveggel: „A békéért, szabadságért, demokráciáért. Soha többé fasizmust. Halottak milliói emlékeztetnek“. Stílusosan: a szikladarab a mauthauseni kőfejtőből származik. Így néz ki:

 

Ide volt tehát továbblépünk a ház és a kő „látványosságán” s megnézni, miből áll még a város. Jelentem: semmiből. Van egy gót temploma egy hatalmas (de tényleg óriási) toronnyal, Isten házának fala pedig tele van elhunyt nemesek szépen faragott sírköveivel. Még néhány kör a kis utcákban (rend, tisztaság, ember sehol) és már ott is vagyunk egy kis parkocskánál, amelynek az elején egy szobor áll. Egy férfit ábrázol, aki láthatóan valami nagyon nemes dologra készül: egyik keze kő- vagy fatuskóra nehezedik, a másikat a szívéhez teszi, fejét felemeli és nyugodtan, tisztán néz előre.

Ki őt?

Johann (vagy Johennes) Philipp Palm (1786-1806), a napóleoni önkény áldozata. Mi, magyarok nem ismerjük őt, nincs híre nálunk. Pedig menyivel nagyobb alakja ő a városnak, mint a Führer! De ha már szóba hoztuk őt, hát folytassuk a Mein Kampffal: „De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetően szülővárosom. Több mint száz évvel ezelőtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyűlölő Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedő. Nem volt hajlandó társait és fölötteseit elárulni, és neki is Leo Schlageter sorsa jutott osztályrészül. Palmot is elárultak Franciaországnak.” Ez a bizonyos Albert Leo Schlageter szabadcsapatot szervezett a Ruhr-vidéket megszálló franciák ellen, vonatokat siklatott ki, végül a francia hadbíróság kivégeztette. A nácik nemzeti mártírt csináltak belőle. Mármost ezek után azt hihetnénk, hogy Johannes Palm is valamiféle „protonáci” volt – de ez nem igaz. Még csak a franciákat (mint népet) sem gyűlölte. Egy ártalmatlan könyvkereskedő volt, akinek a halálából Napóleon népfegyelmezési eszközt akart gyártani, de végül csak annyit ért el vele, hogy magára haragította az összes németet.  

A történet Austerlitzből indult. Miután itt Napóleon legyőzte az egyesült osztrák-orosz hadsereget, az 1805. december 26-i pozsonyi békével a német államok a porosz határig az ölébe hullottak. A francia hadsereg állomásozott mindenütt az Elbától nyugatra, s az „unatkozó” katonaság beszállásolása persze a bejáratott módon csapódott le: fosztogatták és zaklatták a lakosságot, volt itt nemi erőszak és gyújtogatás is – egyszóval sajnos a „szokásos”. A németek fásultan tűrték az ostorcsapásokat, az ellenállás reménytelen volt. Csak néhány magányos ember merte felemelni a szavát a gyalázatosságok ellen és azért, mert Napóleon a csizmája sarka alá taposta az ősi német államokat.

Aki ráadásul legitim hatalomra vágyott fölöttük. Lekenyerezéssel és fenyegetéssekkel összetoborozta hát a vazallusait és az 1806. július 12-én kelt szerződéssel a Rajnai Szövetség nevű hadikonföderációba kényszerítette őket, amelynek a védnökévé (államfőjévé) önmagát neveztette ki. I. Miksa bajor király egyelőre szilárdan mellette állt – főleg azért, mert az austerlitzi győzelem tette lehetővé számára egyáltalán azt, hogy a pozsonyi békében a névlegesen még német-római császári raggal bíró Ferenctől megkapja a királyi címet, addig ui. Bajorország csak választófejedelemségként éldegélt, emellett kapott bőségesen területek is a franciák császárától. (A koronát már maga tetette a fejére.)

Ekkor, júliusban jelent meg egy 144 oldalas füzetke Bajorországban, amely a francia hadsereg viselt dolgait taglalta, tagjait a szerző nemes egyszerűséggel kannibáloknak és iszákosoknak titulálta, továbbá természetesen sértegette Napóleont és Miksa királyt és célzásokat tett a zsarnokölés társadalmi hasznosságára. Ez volt a címe: „Németország a legmélyebb megaláztatásban” (Deutschland in seiner tiefsten Erniedrigung). Ismerős a Mein Kampfból, ugye? Nem véletlenül emelte be a címét Hitler a művének első oldalára – számára 1923 és 1806 ugyanazt az állapotot jelképezte.

Szerzője ismeretlen volt és mai napig is az. Régebben úgy gondolták, hogy Philipp Christian Yelin (1745-1814), az ansbachi evangélikus lelkész írta, aki 1805-től kezdve Palm passaui üzletét vezette; de újabban az már a szemlélet, hogy az író Friedrich Julius Heinrich Graf von Soden auf Sassanfahrt (1754-1831) lehetett. Gyanús, hogy egyikük sem dicsekedett el ezzel. Yelin esetében ez még érthető, mert amikor meghalt (1814. október 10.), még meg sem kezdődött a lipcsei „népek csatája”, s részéről nyilván jobb megoldásnak tűnt, ha Napóleon bukásának a bizonyosságáig tartja a száját – ugyanez már Sodenről, aki a boldog békeidőkben élt utána, nem volt elmondható. Ha Palm nincs, erről a füzetről sem tudna senki. Egyébként sem volt valami kelendő termék, a nyomozás alatt kiderült, hogy alig pár példányt lehetett elsózni belőle pult alatt.

A megszálló francia hadsereg tisztjei mindesetre jelentették az esetet, a hír eljutott Napóleonhoz, aki nem akarta veszélyeztetni a frissen összetákolt Rajna Szövetség belé vetett „bizalmát”, ezért azonnal példaadó megtorlást követelt. Maradjunk annyiban: soha nem volt jelentéktelenebb ellenfele Napóleonnak, mint Palm, a nürnbergi Stein-féle könyvkereskedés ügyvezetője, ez a lágy arcú, kövérkés, érdektelen, mi több: naiv és kissé együgyű férfi.

A bajor rendőröknek az egyik augsburgi könyvkereskedő azt a jelentést adta, hogy Palmtól kapott terjesztésre pár példányt a füzetből. Palmnak előbb a nürnbergi boltját, majd az otthonát kutatták át (július 28-án és augusztus 4-én), de sem a nyomtatványt nem találták meg, sem a házigazdát. Jóakarói meg akarták menteni és azt üzenték neki: meneküljön Münchenből, ahol épp tartózkodott, baráti porosz területekre. Jóféle elővigyázatosság lett volna, ha ezt betartja – ráadásul senki nem tudott arról a titkos parancsról, amely augusztus 5-én kelt. Napóleon részint magát Talleyrandot utasította arra, hogy foglalkozzon az üggyel, de ebben a levélben Berthier-nek, a hadügyminiszterének egyenesen ezt írta: „Kedves Barátom, úgy vélem, hogy a könyvárust le kell tartóztatni, majd hadbíróság elé állítani és 24 órán belül agyon kell lőni.” Itt nem volt apelláta.

Palm augusztus 14-én jámboran visszatért Nürnbergbe, ahol azonnal lecsaptak rá a rendőrök. Zárkába vetették s átadták a francia hadseregnek. Ott aztán ismertették vele a vádat.

Palm csak ámult és bámult. Nem is értette ezt az egészet. Hát volt talán az író? Ezt tagadta és el is hitték neki. Vagy ismerte azt? Nem. Ő nyomtatta az anyagot? Erre is a fejét rázta. Csak egy dolgot ismert el: átvett három csomagot bizományba s ebben volt a pamflet is – de hogy kitől, arra már megtagadta a választ. Viszont azzal védekezett, hogy ő csak közvetítő az ismeretlen szerző és az ismeretlen olvasó között. Ha pedig az iromány tartalma nem tetszik a bajor államnak, hát az legfeljebb sajtórendészeti vagy polgári jogi vétket jelenthet, de nem hadbíróságra tartozó ügyet és főleg nem olyat, amelyben a francia hadsereg járhatna el.

Hiába magyarázkodott, előbb Ansbachba, majd a még mindig császári megszállás alatt lévő Braunauba vitték őt. Itt négy könyvkereskedővel együtt került börtönbe. A hét ezredesből álló francia hadbíróság két rövid kihallgatással letudta vele a maga dolgát (ügyvédje nem is volt), Palm pedig türelmetlenül várta, hogy mikor engedik már szabadon. Reményét felizzította az, hogy a többi kereskedőt ugyan a hadbíróság bűnösnek találta veszélyes irodalom terjesztésében, de megúszták egy megrovással és már mehettek is haza. Napóleonnak azonban nagyon begyében volt az ügy, s így a francia sasnak is kellett valami áldozat, amelyből lakmározhatott.

1806. augusztus 26-án kinyílt a cellája ajtaja. Palm reménykedve lépett a hadbíróság elé: várta azt, hogy őt is megdorgálják és elengedjék. Ehelyett 11.00 órakor egy olyan ítéletet olvastak fel előtte, amire még egy lázálomban sem gondolhatott: halál! Indok: lázítás a francia hadsereg és a két uralkodó ellen. Érdekelten, bontogatta ki a gondolatmenetét a bíróság, hogy nem ő írta és nyomtatta az anyagot – az, hogy terjesztette, már önmagában is elengedő a legsúlyosabb büntetéshez. És most jött a legmegrázóbb részlet: kivégzés délután kettőkor, fellebbezés nincs, de hívhat papot, ha akar.

Palmot visszatámogatták a cellájába. A város népe közben hírt kapott a gyalázatos ítéletről. Könyörgő polgárok küldöttsége vonult a hadbíróság elé, hogy ha a kegyelemet nem is, de legalább a kivégzés halasztását kiesdekeljék. Mindhiába: az aktának ugyan nem képezte részét, de ott feküdt mellette komoran Napóleon könyörtelen, kurta parancsa.

Így aztán Palmot pár óra múlva kikísérték a határba – míg végigvitték őt az utcán, azok néptelenek voltak, a házakon fekete vásznak gyászoltak mindenütt. Palm – mit tehetett volna? – büszkén állt a kivégzőosztag elé, amelynek az első sortüze éppen úgy nem oltotta ki az életét, mint a második. Végül, amikor már a porban vergődött és még mindig nem hunyt ki belőle az élet, egy tiszt lépett mellé és agyonlőtte egy pisztollyal. A kivégzést a város egyik házfalán egy modern, szándékoltan primitív festményes dombormű is megörökíti (sajnos, az alkonyi fényviszonyok miatt csak ilyen képet tudtam felvenni róla):

Ezzel aztán azonnal sikerült Palmot a német eszme vértanúi közé iktatni. Azaz pontosítsuk a dolgot: ő lett a nemzet első „igazi” újkori mártírja. Ha több józanság lett volna a francia oldalon, futni hagyják – ekkor Palmból még csak akkora lábjegyzet sem lett volna a történelemben, mint amennyivé vált. Halálának híre akkor végigsöpört a megtört országon: gyűjtést rendeztek az özvegyének, röplapok áradata indult meg a franciák ellen, egyszóval: ő volt a vetés, amelyből kiszökkent a gyűlölet. Ezt használta ki a porosz király is, aki – rendkívüli „éleslátásról” téve bizonyságot – úgy döntött, hogy ha már a többi német állam nem tudta legyőzni Napóleont, majd ő fogja bepótolni ezt. Az októberi hadbaszállásnál többek között Palm mártírumával ösztönözte harcra a porosz-szász csapatokat. [A többit ismerjük: Napóleon ráfújt Poroszországra – és Poroszország megszűnt létezni (Marx).]

Palm evangélikus volt – de a branuai katolikus temetőben temették el, ott, ahol most a szobra áll. Ezt II. Lajos bajor király állította neki 1866-ban, mivel Palm a dédapja alattvalója volt.

Úgyhogy ne keverjük össze a Hitler-féle Palmot az igazival. A valódi Palm nem volt egy szabadságharcos típus – egyszerűen csak áldozata lett a zsarnokságnak. Nem akart hős lenni és főleg nem akart a franciákon bosszút állni. De a lipcsei és waterlooi csatatér fölött kavargó füstben valahol az ő szelleme is jelen volt, amely bátorságra tüzelte a németeket. Néha egy csöndes élet kihunyta is elég, hogy térdre essenek a zsarnokok.

Gyöngyösi Zoltán


Kurrens Történelem Egyesület